– Vicc? Miért lenne vicc, Daniel? – csattant fel a nő, a hangja éles volt és metsző. – Legyünk végre felnőttek, és nézzünk szembe a valósággal! Margaret hetvenkét éves! Egyedül él egy négyszáz négyzetméteres tóparti villában, három fürdőszobával és hat hálószobával! Mi ez, ha nem a legfelháborítóbb pazarlás? Claire-nek két gyereke van, a férje minden fillérjüket elvitte, nincs hová menniük! Az én apámnak tönkrement az asztalosüzeme, nincs pénze a bérleti díjra! Nekünk Daniellel alig van megtakarításunk, mert a városban a lakbérek az egekbe szöktek! És itt van ez a ház… ez a hatalmas vagyon, ami az én apámé volt!
– Ez a ház Thomasé és az enyém volt, Laurel – mondtam csendesen, de a szavaim olyan szilárdan álltak, mint a ház alapjait képező gránittömbök. – Thomas halála előtt a ház az én tulajdonomba került. Te pontosan tudod ezt.
– Csak azért került a te nevedre, mert elcsavartad az öreg fejét! – sziszegte Laurel, és egy fenyegető lépést tett felém a bőröndök között. – Az apám negyven évig dolgozott, mielőtt egyáltalán megismert volna téged! Te csak egy betolakodó voltál az életünkben! Rávetted, hogy építse fel ezt a palotát, miközben nekem egy fillért sem adott az induláshoz! Évekig néztem, ahogy itt pöffeszkedtek a tónál, miközben mi a külvárosban nyomorogtunk! De ennek vége, Margaret! Thomas meghalt. És nem fogod egyedül élvezni azt, ami a mi családunkat illeti!
– Laurel, fogd be a szád! – kiáltotta Daniel, most már dühösen megragadva a felesége karját. – Hogy beszélhetsz így anyámmal? Thomas tizenhat évig volt a férje! Ő ápolta, amikor rákos volt! Te hol voltál az utolsó hat hónapban, amikor apa már felkelni sem tudott az ágyból? Floridában nyaraltál, mert azt mondtad, túl lehangoló neked látni a leépülését!
