– Ne merészeld az orrom alá dörgölni! – rántotta ki a karját Laurel. – Nekem jogom van a családi örökséghez! És igenis megvan a tervünk! Az ügyvédem már átnézte az orvosi kartonjait! Margaret a múlt hónapban elfelejtette elzárni a kerti csapot, és elázott a pince! A múlt héten pedig a boltban rossz kártyát adott a pénztárosnak! Két független tanúm van rá, hogy zavart és feledékeny! Egyetlen bíró sem fogja hagyni, hogy egy cselekvőképtelen öregasszony egyedül fagyjon meg egy tóparti házban télen! Úgyhogy vagy elfogadja a szobát a mosókonyha mellett szépen, csendben, és nem csinál cirkuszt, vagy hétfő reggel benyújtjuk a gondnoksági keresetet, és a seriff fogja innen elvinni a Pinecrestbe!
A konyha felől ekkor léptek hallatszottak. Claire, Laurel húga jelent meg a boltív alatt, a kezében egy bögre forró kávéval, amit az én szekrényemből vett ki, a két kiskamasz gyereke pedig a kanapémon ugrált a nappaliban, sáros cipővel tiporva a kézzel csomózott perzsaszőnyeget.
– Laurel, mi folyik itt? – kérdezte Claire unottan. – Miért nem visszük fel a táskákat a nagy szobába? A gyerekek fáradtak, és apa mindjárt megérkezik a teherautóval a garázshoz.
A teherautóval.
Nemcsak tizenegy bőröndről volt szó. Egy egész háztartás volt úton idefelé. Egy teherautó tele fűrészekkel, szerszámokkal, mások bútoraival, hogy elfoglalják a műhelyt, a szobákat, az életemet.
Daniel a fejéhez kapott, a szemei tágra nyíltak a pániktól.
– Hívtad az apádat? Claire… ti mindent összepakoltatok?
– Hát persze, Daniel – mosolyodott el gúnyosan Laurel. – Azt hitted, viccelünk? Ma este beköltözünk. Mindannyian. És Margaret… nos, Margaret hálás lehet, hogy egyáltalán fedelet biztosítunk a feje fölé ahelyett, hogy azonnal az utcára tennénk.
Odaléptem a diófa asztalhoz. Lassan, kimérten kihúztam a középső fiókot.
Laurel szeme azonnal a kezemre tapadt, a tekintetében felvillant a gyanakvás.
– Mit csinálsz? Ne merj semmihez hozzányúlni! Minden papír a házban mostantól a leltár része!
