– Mrs. Laurel Vance-Miller. Mrs. Claire Vance. A Megyei Felsőbíróság azonnali hatályú távoltartási és kilakoltatási végzést bocsátott ki önök ellen magánlaksértés, jogosulatlan birtokbavétel és zsarolás megalapozott gyanúja miatt. Pontosan harminc percük van arra, hogy az összes csomagot, dobozt és személyes tárgyat visszahordják a járműveikbe, és elhagyják a birtokot.
– De most érkeztünk! – sikoltott fel Claire, a gyerekeit magához húzva. – Éjszaka van! Hová menjünk a gyerekekkel?!
– A 12-es út mentén van egy motel, tíz mérföldre innen – felelte a seriff szárazon. – Ott van fűtés, és van szabad szoba. Itt viszont nincs. És ha harminc perc múlva egyetlen idegen táskát is találok ebben az előszobában, mindkettőjüket előállítom hatósági intézkedés akadályozásáért.
Laurel ekkor Daniel felé fordult, megragadta a kabátja hajtókáját, és rázni kezdte:
– Daniel! Csinálj valamit! A férjem vagy! Nem engedheted, hogy ez a vénasszony kidobjon minket! Mondd meg a rendőrnek, hogy itt lakunk! Mondd meg neki, hogy a te házad is!
Daniel lassan, nagyon lassan lefejtette a felesége ujjait a kabátjáról.
A fiam arca ebben a pillanatban megváltozott. Nem a gyenge, meghunyászkodó fiú volt többé, aki némán tűrte, hogy mások irányítsák az életét. Ránézett a feleségére – a nőre, akivel öt éven át élt, akinek a hazugságait mentegette, akinek a kapzsiságát családcentrikusságnak hazudta magának –, és a tekintetében csak a tiszta, mélységes megvetés maradt.
– Nem a mi házunk, Laurel – mondta Daniel. A hangja olyan mély volt, mint Thomasé a régi szép időkben. – Soha nem volt a miénk. És te… te az anyámat egy elmegyógyintézetbe akartad zárni. A hátam mögött szervezted meg az apád műhelyét, a bútorok elhordását, mindent. Te egy szörnyeteg vagy.
– Daniel! – kiáltott fel a nő, de Daniel már elfordult tőle.
– Segítek kihordani a táskákat a kocsidba – mondta a fiam a seriffnek. – De én nem megyek velük.
