– „Visszavonhatatlan Családi Védelmi Trust és Birtokjogi Záradék. Thomas Vance és Margaret Vance.”
– Olvasd el a második pontot is – kértem.
Daniel végigfuttatta a szemét a sorokon, és hirtelen megállt. A szája kinyílt, a szemeiben a megkönnyebbülés és a döbbenet különös keveréke lobbant fel.
– „Kijelentem” – olvasta Daniel, most már tisztán, hangosan, hogy mindenki hallja a folyosón – „hogy a Tóparti Birtok kizárólagos, elidegeníthetetlen és terhelhetetlen tulajdonosa Margaret Vance. Halálom esetén semmilyen közvetlen vagy közvetett leszármazó – különös tekintettel lányomra, Laurel Vance-re – nem tarthat igényt kötelesrészre vagy tulajdoni hányadra ezen ingatlan tekintetében, mivel Laurel Vance 2018-ban és 2021-ben összesen négyszázötvenezer dollár értékű előzetes örökségi kifizetésben részesült, amelyről közjegyző előtt elismervényt állított ki.”
Claire kezéből a kávésbögre a konyha kövére zuhant. A forró fekete lé szétfröccsent a fehér csempén, a porcelán szilánkjai megcsörrentek a padlón.
– Négyszázötvenezer dollár?! – visította Claire, a nővére felé rontva. – Te azt mondtad nekem, hogy apa egy fillért sem adott neked! Azt mondtad, hogy Margaret elvette az összes pénzt, és nekünk semmi sem maradt! Azt mondtad, ha ideköltözünk és átvesszük a házat, eladjuk, és elfelezzük az árát!
– Fogd be a szád, Claire! – csattant fel Laurel, most már a puszta, tébolyult kétségbeeséstől vöröslő arccal. – Az a pénz a vállalkozásomra kellett! Elveszett a tőzsdén, nem számít!
– Dehogynem számít, Laurel – léptem eléjük, és a tekintetem olyan volt, mint a fagyott tó tükre. – Mert van egy harmadik pont is. És azt a pontot én magam írattam bele Robert Millerrel a múlt hónapban, amikor észrevettem, hogy a postaládámat valaki délelőttönként feltöri, és orvosi szakvéleményeket próbál kikérni a körzeti orvosomtól.
Kihúztam a mappa legalsó lapját.
