Megállt a lélegzet a teremben.
A kinti teraszon a szél megrázta a fenyőfa ágait, és a tó vize tompa puffanással csapódott a parti köveknek.
Pinecrest. Ismertem azt a helyet. Harminc mérföldre volt innen, egy szürke betonépület az autópálya felüljárója alatt, ahol a szobákban linóleumszag terjengett, és a folyosókon idős, magukra hagyott emberek bámulták a mennyezetet a tompa fényű neonlámpák alatt. Thomas halála után egyszer elmentem oda önkéntesként virágot ültetni. Amikor hazajöttem, Thomas a karjába zárt a verandán, és a fülembe súgta: „Amíg én élek, Margaret, és amíg ez a ház áll, te soha nem leszel idegenek kegyelmére bízva. Ez a te várad.”
És most a mostohalányom, Thomas első házasságából született lánya, akit tizenhat éven át tisztelettel, szeretettel és végtelen türelemmel fogadtam minden karácsonykor, ezt a papírt hozta magával a táskájában.
Lassan Danielre néztem.
– Te tudtál erről? – kérdeztem.
– Nem! Anya, esküszöm a jó Istenre, nem! – kiáltott fel Daniel, és a papírlap reszketni kezdett a kezében. – Laurel azt mondta, csak segíteni jövünk! Azt mondta, hogy egyedül vagy itt a nagy házban, hogy nehéz neked a tél, hogy a fűtést fával megoldani túl sok egy idős nőnek! Azt mondta, a szülei és Claire csak átmenetileg jönnek, amíg Claire válása lezárul! Nem tudtam erről a… erről az otthonról! Laurel, mondd, hogy ez nem igaz! Mondd, hogy ez valami elmebeteg vicc!
Laurel arcáról ebben a pillanatban végleg lehullott a gondoskodó rokon maszkja. Nem kért bocsánatot. Nem próbálta megmagyarázni. Ehelyett kihúzta magát, keresztbe fonta a karját a drága bézs szövetkabátján, és olyan hideg, megvető tekintettel mért végig rajtam, ami megfagyasztotta a levegőt.
