Nem válaszoltam. Kivettem a fiók mélyéről egy vaskos, sötétkék bőrmappát, amelyen aranyozott betűkkel ez állt: Harrison & Miller Ügyvédi Társulás – Családi Vagyonkezelői Záradékok. Letettem a mappa mellé egy kulcscsomót is – nem a ház kulcsait, hanem a parti kisház és a fegyverszekrény masszív rézkulcsait.
Kinyitottam a mappát.
– Laurel – szólaltam meg, és a hangom olyan csendes volt, hogy a szél zúgása is elhalkult a fülemben. – Azt hiszed, hogy Thomas ostoba ember volt. Azt hiszed, hogy mivel szeretett téged, mert a lánya voltál, nem ismerte a természetedet.
Laurel felhorkant.
– Apám tudta, hogy tartozik nekem!
– Thomas pontosan tudta, ki vagy te, Laurel – lapoztam egyet a mappában, és előhúztam egy lepecsételt, bírósági tanúsítvánnyal ellátott okiratot. – Két évvel a halála előtt, amikor kiderült a betegsége, te felkerested őt a kórházban. Emlékszel még? Odamentél hozzá, amikor még a kemoterápia utáni infúzió a karjában volt, és elé tettél egy lemondó nyilatkozatot, hogy írja rád a házat az én javamra kötött haszonélvezet helyett. Azt hitted, túl gyenge ahhoz, hogy felfogja, mit ír alá.
Daniel döbbenten nézett a feleségére.
– Laurel… te ezt tetted? Amikor apa a kemón volt?
Laurel nem válaszolt, de az állkapcsa megfeszült, a szája egyetlen vékony, keserű vonallá szorult össze.
– Thomas akkor nem szólt neked semmit – folytattam, és a kezem lassan végigsimított a papíron. – De aznap este, amikor visszajöttem hozzá a kórterembe, sírt. Nem a fájdalom miatt sírt, Daniel. Azért sírt, mert rájött, hogy a saját lánya egy keselyű, aki még meg sem várja, hogy kihűljön a teste, máris a tollait tépdesi. Másnap reggel behívatta az ügyvédjét, Robert Millert. És megírták ezt a dokumentumot.
Felemeltem a lapot, és Daniel elé tartottam.
– Olvasd el a címet, fiam.
Daniel elvette a lapot. A hangja remegett, ahogy kimondta a szavakat:
