Mr. Harrison kihúzta magát.
– Főfelügyelő úr, a hivatalos eljárás hat hétig tart. A hideg pedig nem vár hat hetet.
– A szabályok a diákok védelmét szolgálják! – csattant fel Vance. – Mi van, ha a ruhák fertőzöttek voltak? Mi van, ha a szülők feljelentést tesznek diszkrimináció miatt? Önök kockára tették a kerület jó hírnevét és a saját állásukat!
Ekkor megszólaltam én. Nem tudtam tovább hallgatni.
– Főfelügyelő úr – mondtam, és a hangom mélyen visszhangzott a teremben. – Ha a múlt szerdán azok a gyerekek a hivatalos protokollra várnak, ma nem itt ülnénk, hanem huszonnégy koporsó mellett a temetőben.
Vance szeme megrándult, de nem tudott mit válaszolni.
– Tudja Ön, milyen az, amikor egy nyolcéves kisfiú keze kék a hidegtől? – folytattam, kinyújtva a megérdesedett kezemet felé. – Tudja Ön, milyen érzés, amikor a saját megtakarításából kevesebb mint három dollár marad, de nem tudja otthon hagyni a gyerekeket a fagyban? Mi nem szabályt szegtünk. Mi emberekként viselkedtünk. És ha ezért ki akar rúgni minket, tegye meg. De a kabátokat nem veheti vissza azoktól a gyerekektől.
Vance kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de abban a pillanatban a tárgyalóterem ajtaja kinyílt.
Nem Mr. Harrison titkárnője lépett be.
A helyi újság fotósa és riportere lépett be a terembe, mögöttük pedig legalább harminc ember – szülők, a bezárt gyár munkásai, az öreg lelkész, Mrs. Gable és maguk a gyerekek. Toby, Maya és Sarah az első sorban álltak.
Toby odalépett az asztalhoz. A zöld gyapjúkabátja még mindig rajta volt. Kivett a zsebéből egy rajzot, amin egy nagy, sárga busz volt látható, felette egy óriási, piros szívvel.
Rátette a rajzot Vance aktai tetejére.
– Mr. Frank a mi buszsofőrünk – mondta a kisfiú tisztán, gyerekes komolysággal. – És Mr. Harrison a mi igazgatónk. És ha el tetszik venni tőlük a buszt, mi nem fogunk többet iskolába járni.
