– Tudja, Frank – szólalt meg, háttal állva nekem –, harmincöt évvel ezelőtt abban a flanelingben álltam a 7-es út sarkán. A csontjaimig hatolt a hideg. A családi házunkban nem volt fűtés, mert apám lelépett, anyám meg három műszakban takarított a helyi kórházban és a gyárban. Mindennap imádkoztam, hogy a busz korábban érkezzen. És az a sofőr… Mr. Gable… ő sosem mondott semmit. Nem kérdezte, miért nincs kabátom. Csak kinyitotta az ajtót, a fűtőtestet felcsavarta a maximálisra, és adott egy csésze forró teát a termoszából.
Megfordult, és egyenesen a szemembe nézett.
– Az a buszsofőr mentette meg az életemet, Frank. Nem a szociális hivatal. Nem az oktatási minisztérium papírmunkája, ami hat hétig tartott, miközben odakint mínusz tizenöt fok volt. Egy ember, aki észrevette a másikat.
A levegő megrekedt a torkomban. Tizenöt éve vezettem a 4-es buszjáratot a megye leghidegebb, legelhagyatottabb útjain. Láttam, ahogy a gyárbezárások után a házak kerítései elhanyagolttá váltak, ahogy az udvarokon felhalmozódtak a roncsautók, és ahogy a szülők szemeiből lassan kialudt a reményfény. És láttam a gyerekeket, akik abba a néma, büszke szegénységbe születtek bele, ahol az ember nem kér segítséget, mert megtanulta, hogy a segítség úgyis túl későn érkezik.
– Akkor nem vagyok kirúgva? – kérdezem halkan.
Mr. Harrison halványan elmosolyodott, bár a szeme még mindig szomorú volt.
– Kirúgva? Frank, ha én magát kirúgnám, nemcsak a munkámat veszíteném el a saját lelkiismeretem előtt, de az az öreg Mr. Gable is kiköpne a sírjából. De a szabályzat az szabályzat. Ha a tankerület rájön, hogy a dolgozók saját zsebből, hivatalos eljárás nélkül adományoznak a diákoknak, az ‘összeférhetetlenségi’ és ‘felelősségvállalási’ vizsgálatot von maga után. A bürokrácia nem szereti a magánakciókat, mert a magánakciók rámutatnak a rendszer működésképtelenségére.
– Akkor mit teszünk? – kérdeztem, és a kezem önkéntelenül az asztalon lévő két bankjegy felé mozdult.
