Odaléptem a műszerfalhoz, és megpróbáltam újraindítani a motort. Az indítómotor nyögött, de a gázolaj a fagyos csövekben megdermedt. A motor nem indult be.
– A rádió halott, Frank – mondta Mr. Harrison, miután felvette a adóvevőt. – A vihar kidönthette az átjátszó tornyot.
Kinéztem az ablakon. A hóvihar úgy tombolt, hogy a busz orrát sem lehetett látni. A hőmérséklet a buszon belül gyorsan zuhanni kezdett. A gyerekek lehelete fehér felhőkké vált a levegőben.
De ekkor valami csodálatos dolog történt.
Nem volt pánik. Egyetlen gyerek sem kezdett el sírni.
Toby felállt a helyéről, kihúzta a ülés alól az egyik nagy gyapjútakarót – amit még a közösségi gyűjtésből tettünk be a buszra –, és odalépett a kisebbekhez.
– Gyyertek, bújjunk össze! – mondta a nyolcéves kisfiú felnőttes határozottsággal. – Mr. Frank azt mondta, hogy a 4-es busz a legbiztonságosabb hely a világon!
Maya és Sarah segítettek a takarókat szétosztani. A gyerekek középre gyűltek, egymáshoz bújva, meleg kabátjaikban, sapkáikban és kesztyűikben.
Mr. Harrison és én egymásra néztünk.
Ha ez a vihar két hónappal ezelőtt csap le ránk – amikor Toby még a vékony, kinyúlt ingében ült a buszon, és Sarah átázott edzőcipőben fagyoskodott –, a gyerekek negyedóra alatt kihűltek volna. De most, a vastag gyapjúrétegeknek és a meleg csizmáknak köszönhetően, a testmelegük megrekedt a takarók alatt.
– Mit teszünk, Frank? – kérdezte Mr. Harrison halkan. – A mentőcsapatok órákig nem fognak idáig elérni ebben a hóviharban.
– Várunk – mondtam, miközben átkaroltam az egyik reszkető kislányt. – A busz nehéz, nem fogja felborítani a szél. És van elég meleg ruhánk ahhoz, hogy reggelig kibírjuk, ha kell.
Órák teltek el. Odakint a szél üvöltött, mint egy sebzett vadállat. A busz ablakaira belülről vastag jégvirágok rakódtak. Mr. Harrison és én felváltva tartottuk ébren a gyerekeket, történeteket meséltünk nekik, dalokat énekeltünk velük.
