Mr. Harrison elmesélte nekik, milyen volt régen, amikor ő volt kisfiú, és hogyan tanult meg olvasni a gázlámpa fénye mellett. A gyerekek tátott szájjal hallgatták. A legszigorúbb igazgatóból azon az éjszakán egy nagypapa vált, aki a saját testével védte a rá bízott kicsiket.
Hajnali négy órakor a távolban sárga villogó fények bukkantak fel a hófalon keresztül.
A megyei hókotró és a önkéntes tűzoltók lánctalpas járműve törte át a hótorlaszt.
Amikor a tűzoltóparancsnok feltépte a busz ajtaját, arra számított, hogy fagyási sérülteket és didergő, sokkos gyerekeket talál. Ehelyett a lámpája fénye egy kupac mosolygó, gyapjúba burkolt gyereket világított meg, akik Mr. Harrison történetén kuncogtak.
– Szent Isten… – mondta a parancsnok, és levette a sisakját. – Azt hittük, későn érkezünk. Hogy a fenébe tartottátok őket melegen ebben a fagyban?
Mr. Harrison ránézett a gyerekekre, majd rám.
– Úgy, parancsnok – mondta csendben –, hogy a 4-es buszon mindig van elég tartalék kabát.
6. Fejezet: A vizsgálat
A hóvihar utáni héten az oakhaveni események híre elért a megyei oktatási központhoz.
Péntek reggel egy fekete limuzin gördült be az iskola parkolójába. Mr. Vance, a tankerületi főfelügyelő – egy éles arcú, öltönyös férfi, aki a szabályzatok szigorú betartatásáról volt híres – lépett be az épületbe.
A feljelentést valaki névtelenül tette meg. A vád: engedély nélküli adománygyűjtés, nem hivatalos felszerelések használata a tankerület ingatlanán, és a szociális protokoll megkerülése.
A tárgyalóteremben Mr. Vance ült az asztalfőn. Vele szemben Mr. Harrison és én ültünk. Az asztalon egy vaskos akta feküdt.
– Mr. Harrison, Mr. Frank – kezdte Mr. Vance hűvös, kimért hangon. – Kaptunk egy jelentést, amely szerint Önök az elmúlt hónapokban szabálytalanul, a hivatalos csatornák megkerülésével ruházati cikkeket osztottak szét a diákok között. Továbbá a múlt heti hóvihar során a buszon nem rendszeresített takarókat és felszereléseket találtak a mentőcsapatok.
