Aztán január közepén megérkezett az a bizonyos vihar.
Az időjárás-jelentések napok óta figyelmeztettek a sarkvidéki betörésre. A hőmérséklet mínusz huszonkét fokra esett vissza, a szélsebesség pedig elérte a negyven mérföld/órát. Az iskolákat a megyében sorra bezárták, de az oakhaveni kerület úgy döntött, hogy szerdán még megtartja a tanítást, mert sok gyerek számára az iskolai ebéd volt az egyetlen meleg étel a nap folyamán.
Szerda délután két órakor azonban a hóvihar korábban csapott le, mint várható volt.
A hó sűrű, fehér falat képezve hullott az égből. A szél nullára csökkentette a látótávolságot. Az igazgatóság elrendelte az azonnali korai hazaszállítást.
Beültem a 4-es busz volánja mögé. A motor üvöltött, a fűtés maximális fokozaton működött, de a szélvédő szélei még így is kezdetek bejegesedni.
– Frank! – szaladt ki Mr. Harrison az épületből, a kabátját magára kapkodva. – Veled megyek! Az utak veszélyesek, nem engedlek el egyedül a gyerekekkel a vidéki szakaszon!
– Szálljon be! – kiáltottam a szélzúgásban.
Huszonnégy gyerek ült a buszon. Toby, Maya, Sarah és a többiek. Nyugodtak voltak, mert meleg ruhákban ültek, és mert megbíztak bennem. De én tudtam, hogy a 93-as út vidéki szakasza – ahol a szántóföldekről a szél akadálytalanul hordta a havat – halálos csapda lehet.
A busz lassan haladt előre a fehér sötétségben. A hóláncok csörögtek a kerekeken, a kormány remegett a kezemben.
Három mérföldre a várostól, a Miller-farm melletti emelkedőn a busz hirtelen megcsúszott.
A jármű farka kitört jobbra, a hókupacba vágódott, és a motor egy utolsó, köhögő hanggal leállt.
Csend lett. Olyan sűrű, fojtogató csend, amit csak a tomboló hóvihar tud létrehozni.
5. Fejezet: Próbatétel a hóban
A buszban a fűtés azonnal leállt. A hideg, mint egy fagyos kéz, másodpercek alatt behatolt a karosszéria résein keresztül.
– Mindenki maradjon a helyén! – kiáltotta Mr. Harrison, miközben felállt, és a gyerekek felé fordult. A hangja nyugodt volt, de láttam a szemén a feszültséget.
