Összenéztünk. Tizenhét gyerek. A száz dollár, amit adott, négy kabátra sem volt elég, ha újakat akartunk venni. A saját megtakarításom pedig kevesebb mint három dolláron állt.
– Miből? – kérdezem nyersen. – Nekem nincs több pénzem, Mr. Harrison. És tudom, hogy maga sem mementói gyűjteményből él.
Mr. Harrison felvonta a szemöldökét.
– Frank, maga tizenöt éve vezeti ezt a buszt. Én húsz éve vagyok itt igazgató. Mi ismerjük ezt a várost. És itt az ideje, hogy a város is megtudja, mire van szükségünk.
3. Fejezet: A közösség ébredése
Szombat reggel a helyi kisváros, Oakhaven közösségi házának alagsorában a fűtés szakaszosan kattogott. A teremben a régi kávé és a nedves gyapjú illata terjengett. Mr. Harrison és én ott ültünk a hosszú, összecsukható asztal mögött.
Nem hirdettük meg a gyűlést a helyi újságban. Nem hoztunk létre hivatalos adománygyűjtő oldalt. Csak elmondtuk három embernek: Mrs. Gable-nek (a néhai buszsofőr özvegyének), a sarki pékség tulajdonosának és az öreg lelkésznek a baptista templomból.
Azt kértük, hogy aki tud, hozzon egy régi, használható télikabátot, egy pár meleg kesztyűt vagy egy megmaradt fonalat.
Kilenc órakor a közösségi ház ajtaja kinyílt.
Először csak Mrs. Gable lépett be, karján három vastag, kézzel kötött sállal és egy nehéz dobozzal.
– Ezt a férjem régi holmijai közül hoztam, Frank – mondta az idős hölgy, miközben letette a dobozt az asztalra. – Mr. Gable mindig azt mondta, hogy egy gyerek sem érdemli meg, hogy fagyoskodjon a buszmegállóban.
Aztán megérkezett Miller úr, a bezárt gyár egyik egykori művezetője. A kezében egy nagy zsákot hozott.
– A gyerekeim már felnőttek, elköltöztek Columbusba – mondta rekedt hangon, elkerülve a tekintetünket. – A padláson találtam ezeket. Jó állapotban vannak. Tiszta gyapjú mind.
Tíz órára a közösségi ház alagsora megtelt emberekkel.
