A harmadik megállónál Sarah szállt fel. Tizenegy éves volt, az apja a gyár bezárása óta alkalmi munkákból próbálta eltartani a négy gyereket. Sarah egy vékony, kinyúlt pulóverben lépett fel a lépcsőn. A lábán lévő edzőcipő orra át volt ázva a jeges hótól.
Nem szólt egy szót sem, csak leült az első ülésre, és a lábát próbálta a fűtőnyílás felé húzni.
Tudtam, mit kell tennem.
Amikor délután visszaértünk az iskolához, és a gyerekek kiszálltak, megvártam, míg Sarah utolsónak marad.
– Sarah, várj csak egy pillanatra – mondtam, miközben a hátsó ülés alól előhúztam egy műanyag szatyrot. – Tegnap este takarítottam a buszt, és találtam ezt a pár téli csizmát meg ezt a bélelt kabátot a hátsó pad alatt. Úgy tűnik, valaki itt felejtette őket tavaly, és senki sem jött értük. Azt hiszem, pontosan a te méreted.
Sarah rám nézett. A gyereki tekintetében ott volt az a koravén bölcsesség, ami a szegénységben felnövő fiatalok sajátja. Tudta, hogy hazudok. Tudta, hogy a csizmán még rajta volt az új áru illata.
De nem szólt semmit. Csak elfogadta a szatyrot, átkarolta, mint valami kincset, és a hangja alig hallhatóan suttogta:
– Köszönöm, Mr. Frank.
– Menj csak, Sarah. Nehogy lefagyjon a kezed – mosolyogtam rá.
Amikor kiszállt, megfordultam, és megláttam Mr. Harrisont, aki a busz nyitott ajtajában állt. Egy kávéscsészét tartott a kezében.
– Látom, a ‘talált tárgyak’ doboza kiapadhatatlan, Frank – mondta csendben, és belépett a lépcsőn.
– Az emberek sok mindent elhagynak ezen a buszon, igazgató úr – válaszoltam, miközben letöröltem a szélvédőt.
Mr. Harrison letette a kávéját a műszerfalra, majd elővett a zsebéből egy papírlapot.
– Készítettem egy listát – mondta. – Végigjártam az osztálytermeket. Nem hivatalosan, persze. Csak megfigyeltem. Tizenhét gyerek van az iskolában, akiknek nincs megfelelő téli kabátjuk, csizmájuk vagy kesztyűjük. Tizenhét, Frank. És az időjárás-előrejelzés szerint a jövő héten megérkezik a nagy sarkvidéki betörés. Mínusz húsz fokos éjszakákra számítanak.
