Vance nézte a kisfiút, majd a teremben álló tömeget. Látta a gyári munkások munkában megkeményedett arcát, az özvegyek szilárd tekintetét, és a riportert, aki folyamatosan jegyzetelt.
A tankerületi főfelügyelő lassan lecsukta az aktát.
Kifújta a levegőt, levette a szemüvegét, és megtörölte a zsebkendőjével – pontosan úgy, ahogy Mr. Harrison tette azon a bizonyos első reggelen.
– Úgy tűnik – mondta Vance halkan, elkerülve a kamerák fényét –, hogy a tankerületi szabályzatban van egy hiányosság. Egy hiányosság, amit a ‘Rendkívüli Téli Közösségi Kezdeményezés’ elnevezésű pilot-programmal fogunk betölteni.
Ránk nézett.
– Mr. Harrison, Ön lesz a program megyei koordinátora. Mr. Frank… Ön pedig a logisztikai vezetője. A tankerület biztosítani fogja a költségvetést. De a lebonyolítást… azt Önökre bízom.
A teremben kitört a taps. A szülők odaléptek hozzánk, megöleltek minket, a gyerekek pedig körülvették a buszt.
7. Fejezet: A tavasz ígérete és a 4-es járat öröksége
Két hónappal később a tél lassan feladta a harcot Ohióban. A hó olvadni kezdett, a szántóföldeken megjelentek az első zöld fűszálak, és a 93-as út mentén a fák ágain rügyek fakadtak.
A 4-es Járat Téli Alap nem állt meg Oakhavenben. A hír elterjedt a szomszédos megyékben is. Más buszsofőrök, más igazgatók és más kisvárosok vették át a modellt. Kiderült, hogy minden vidéki útvonalon volt egy Toby, egy Maya vagy egy Sarah, akinek szüksége volt valakire, aki nem a papírokat nézi, hanem az embert.
Március végén egy napfényes péntek délután álltam a 4-es busz mellett az iskola parkolójában. A kabátokra már nem volt szükség; a gyerekek vékony pulóverekben, nevetve szaladgáltak a gyepen.
Toby lépett fel a busz lépcsőjén. A zöld gyapjúkabátját a karján hozta, gondosan összehajtva.
– Mr. Frank! – mondta, és átnyújtotta a kabátot. – Már meleg van. Ezt visszahztam a ‘talált tárgyak’ dobozába. Hogy jövő télen egy másik kisfiúnak is meleg lehessen.
