Egy keserű ohiói reggelen Toby felugrott a buszomra, nem nehezebb, mint egy vékony, hosszú ujjú ing. A kezei hideg voltak. Tizenöt év vidéki utakon vezetés után ismerek több családot, akik hétről hétre élnek, miután a helyi gyár bezár. És az időjárás-előrejelzés is rosszabbodik.

Átvettem tőle a kabátot. A szövet még mindig tiszta volt és megkímélt.

– Köszönöm, Toby – mondtam gyengéden, és megsimogattam a fejét. – Jó helyen lesz itt.

Mr. Harrison sétált oda a buszhoz. Egy csésze forró kávét hozott nekem. Leültünk a busz első lépcsőfokára, nézve a hazainduló gyerekeket.

– Tudja, Frank – mondta az igazgató, miközben a napsütötte tájat nézte –, harmincöt évig azt hittem, hogy az a flanelinges kisfiú abban a fagyos buszmegállóban örökre elfelejtődött. Azt hittem, a világ hideg és közönyös hely.

– És most? – kérdezem.

Mr. Harrison kinyitotta a tárcáját. Ott lapult benne az a két régi, gyűrött ötvendolláros bankjegy, amit visszakért a tankerületi alapból, és amit bekereteztetve tartott az irodája falán.

– Most már tudom – válaszolta mosolyogva –, hogy a hideg csak egy évszak. De a melegség… az választás kérdése. And amíg a 4-es busz járja ezeket az utakat, itt senki sem fog többé fagyoskodni.

Beültem a vezetőülésbe. Kinyitottam a busz ajtaját, belenéztem a tükörbe, és megláttam a mögöttem ülő gyerekek mosolygós arcát.

A motor felbőgött, a hóláncok helyét felváltotta a száraz aszfalt hangja. Elindultunk hazafelé a tavaszi napfényben, tudva, hogy a leghidegebb tél sem teheti tönkre azt, amit az emberség felépített.