– Van három dobozod a teraszon – mondtam csendesen, belépve a konyhasziget mögül. – És az autód csomagtartója üres. Ma este hat óráig van időd elhagyni ezt a házat. Ha hat óra egy perckor még itt vagy, a helyi seriff fogja felügyelni a távozásodat, Thorne ügyvéd úr végzésével a kezében.
Harper lassan felnézett rám. A szemében már nem volt gőg, sem megvetés. Csak az a szánalmas, megalázott üresség, amit azok az emberek éreznek, akik rájönnek, hogy a manipulációik hálója végül a saját nyakuk köré tekeredett.
Nem válaszolt. Felállt a székről, a fejét lehajtva elindult a lépcső felé, és a léptei most először nem voltak büszkék; nehezek voltak és megtörtek.
A délután csendesen telt, de a csend nem volt békés. Olyan volt, mint a csatatér a fegyverszünet után.
Kettő körül megérkezett Harper édesanyja egy kopott kombival. Nem jött be a házba; a kocsifelhajtón állt, a juharfa árnyékában, keresztbe font karral, elkerülve a tekintetemet, miközben David és Harper hordták le a dobozokat az emeletről. Nem segítettem nekik. A verandán ültem, a fehér hintaszékben, ahol Robert szokott ülni az augusztusi estéken, és némán figyeltem a folyamatot.
Minden egyes doboz, ami kikerült a bejárati ajtón, egy-egy darabja volt annak a hazugságnak, ami fél éven át mérgezte ezt az otthont. A drága babakocsi, amit hitelre vettek; a tervezői ruhák zsákjai; a modern, szürke vázák, amikkel Harper lecserélte az én virágcserepeimet.
Négy órakor az utolsó doboz is a kombi csomagtartójába került.
Harper megállt a kocsifelhajtó szélén. Rám nézett. A szeme vörös volt a sírástól, de a tartásában még mindig ott bujkált az a makacs dac, ami valószínűleg egész életében kísérni fogja.
– Soha nem fogod megfogni a kezedben ezt a gyereket, Georgia – mondta halkan, sziszegve, hogy a fülébe égjenek a szavai. – Esküszöm neked, hogy soha nem látod majd.
Nem mozdultam a székből. A kezem nyugodtan pihent a karfán.
