Amikor a kávé lecsöpögött a porcelánkannába, lépések hallatszottak az emeletről.

Nem David volt az.

Harper jött le a lépcsőn. A haja gondosan összefogva egy selyemkendővel, a krémszínű vászon kismamaruhájában, amit az egyik Nordstrom-számla szerint négyszáz dollárért vásárolt a múlt hónapban. Az arca duzzadt volt az alvástól, de a tekintetében ott ült a megszokott, felsőbbrendű ridegség.

Megállt a konyha szigeténél, a kezét a hasára simította, ahogy mindig tette, valahányszor hangsúlyozni akarta az állapotát.

– Georgia – szólalt meg, és a hangja tele volt azzal a mesterkélt türelemmel, amivel egy nehéz felfogású gyerekhez beszél az ember. – Nem beszéltük meg, hogy a kávéfőzés előtt megvárod, amíg felébredek? A hangja megfájdítja a fejemet, és a koffein szaga émelygést okoz a babának.

Lassan letettem a fehér kerámiabögrémet a márványpultra. Nem fordultam el, egyenesen a szemébe néztem.

– Ha zavar a kávé szaga a konyhámban, Harper, van egy nagyon egyszerű megoldás.

– Ó, valóban? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan. – És mi lenne az?

– Menj fel a szobádba, és folytasd a csomagolást.

Harper arca megrándult. A szája széle megvető mosolyra húzódott, de a szemeiben megvillant az idegesség.

– Látom, még mindig nem tértél magadhoz a hisztidből. David beszélt veled az este? Elmagyarázta neked, hogy nem szórakozunk? Nem fogjuk a gyerekünket egy olyan környezetben felnevelni, ahol a nagyanyja folyamatosan feszültséget kelt és megsértődik minden apróságon. A West End-i ház bérleti szerződését ma délután írjuk alá. És tudd meg: ha mi egyszer kilépünk ezen az ajtón, David lába sem teszi be ide többet. És az unokádat… nos, talán láthatod majd évente egyszer, felügyelt láthatáson, ha úgy döntünk, hogy érdemes vagy rá.

Álltam ott, a hűvös konyhakövön, a meleg bögrét a kezemben tartva.