Hat hónappal ezelőtt ez a fenyegetés darabokra törte volna a szívemet. Zokogtam volna. Térden állva kértem volna bocsánatot olyan dolgokért, amiket el sem követtem, csakhogy megmaradjon a remény, hogy a karomban tarthatom David gyermekét. De a tegnap éjszakai számlakivonatok után a szavai már nem hordoztak súlyt. Olyanok voltak, mint az üres papírfecnik a szélben.
– Miféle bérleti szerződést, Harper? – kérdeztem halkan.
A menyem pislogott egyet.
– A West End-it. Három hálószoba, parkosított kert. Azt, ami egy normális családnak jár.
– És miből fizetitek ki a háromhavi kauciót? – léptem közelebb a pulthoz. – A kilencezer dollárt? Abból a nyolcszáznegyvenkettő dollárból és tizenhat centből, ami a közös számlátokon maradt?
A konyhában egyetlen pillanat alatt megfagyott a levegő.
Harper arca elveszítette a színét. A krémszínű ruha alatt a mellkasa hirtelen megdermedt, mintha elfelejtett volna levegőt venni. A keze, ami eddig a hasán nyugodott, lassan lecsúszott a csípőjére, az ujjai görcsösen kapaszkodtak a finom vászonba.
– Miről… miről beszélsz? – dadogta, de a hangja már nem volt magabiztos; vékony volt, rekedt és riadt.
– Tudom, hol van a pénz, Harper – mondtam nyugodtan. – Tudom az Apex Boutique-ot. Tudom a tizenegyezer dollárt Marcus Millernek. Tudom a spahétvégéket és a designer kismamaruhákat, miközben én fizettem az áramot a fejetek felett és a kenyeret a szátokba.
– Te… te beléptél a számlánkra?! – sziszegte, és a félelem azonnal átváltott agresszióba. – Az magántitok megsértése! Az bűncselekmény! Feljelentelek a rendőrségen! David engedélye nélkül nem nyúlhattál hozzá!
– Nem anyám lépett be a számlára, Harper.
A hang a lépcső felől jött.
David állt a fordulóban. Nem a kényelmes melegítőnadrágjában volt, amiben a hétvégéket töltötte, hanem a sötétkék öltönyében, fehér ingben, nyakkendőben. A kezében ott volt az aktatáskája és egy vastag, összefűzött papírköteg.
