Lassan leereszkedett a lépcsőn. A léptei nehezek voltak, kimértek. Nem nézett a feleségére haraggal, és talán ez volt a legfélelmetesebb: az a halálos, megmásíthatatlan hidegség ült az arcán, amit csak azok az emberek tanúsítanak, akik végleg lezártak magukban valamit.
– David… – Harper felé fordult, és az arca azonnal felvette a megbántott, ártatlan kismama álarcát. A szeme megtelt könnyel, a hangja remegni kezdett. – Édesem, kérlek… anyád megőrült. Átkutatja a dolgainkat, vádaskodik… a stressz… a baba… szúr a hasam, David, kérlek, vigyél el innen…
– Elég volt, Harper – mondta David, megállva a konyhasziget másik végénél. Letette a papírköteget a márványlapra. A lapok tompa puffanással értek földet.
– Nem szúr a hasad. És a babának sincs semmi baja ettől. Csak lebuktál.
Harper hátrált egy fél lépést, a hűtőszekrénynek támaszkodva.
– David, meg tudom magyarázni… az Apex Boutique egy befektetés volt! A mi jövőnkért csináltam! Ha beindul a bolt, ötször annyit hozott volna vissza, mint a hülye banki kamatok! Marcus pedig… Marcus bajban volt, az uzsorások fenyegették meg Phoenixben, meg kellett mentenem a testvéremet! Nem hagyhattam meghalni! Család vagyunk!
– És mi nem voltunk család? – kérdezte David. A hangja olyan mélyről jött, hogy a szívem belesajdult. – Én nem voltam a családod? Ez a gyerek a hasadban nem volt a családod? Hat hónapon át minden áldott este leültél velem szemben, és a szemembe hazudtál azokkal az Excel-táblázatokkal! Hagytad, hogy anyám fizesse a biztosításomat, hagytad, hogy megalázd őt a saját házában, levetted apám képeit a falról, miközben tudtad… pontosan tudtad, hogy egyetlen rohadt fillérünk sincs, mert te elszórtad az egészet!
– Visszafizettem volna! – sikította a nő, és a könnyei most már valódiak voltak, a sarokba szorított ragadozó kétségbeesett könnyei. – Minden centet visszatettem volna, amint a webshop beindul! Csak időre volt szükségem!
