– Miután tegnap odaadtad a költöztető dobozokat a teraszon… Harper teljesen kikelt magából. Fent a szobában pakolni kezdett, de közben ordított. Azt mondta, hogy szörnyeteg vagy, amiért utcára teszel egy terhes nőt. Azt mondta, azonnal ki kell bérelnünk egy házat a belvárosban, a West Enden, havi háromezer dollárért, és azonnal le kell tennünk háromhavi kauciót készpénzben. Mondtam neki, hogy az őrültség, a bérlésre elpazarolni a pénzt, amikor megvehetnénk a sajátunkat. Mondtam, hogy holnap bemegyek a bankba, felbontom a megtakarítási letétet, és teszek egy ajánlatot arra a házra a Maple Streeten, amit múlt héten néztünk.
David nagyot nyelt.
– Ekkor Harper lefagyott. Láttam a szemén. Megpróbálta elvenni a telefonomat, azt mondta, a letétet nem lehet csak úgy felbontani a hónap vége előtt a büntetőkamatok miatt, hogy bízzam rá, majd ő intézi hétfőn. De valami nem stimmelt a hangjában. Túl ideges volt. Amikor elment zuhanyozni, elővettem a táskájából a banki tokenjét. Beléptem közvetlenül a böngészőből, a saját azonosítómmal. És… ezt találtam.
A szobában csend lett. Odakint a júliusi éjszakában a juharfa levelei halkan susogtak a szélben, amit még Robert ültetett a felhajtó mellé.
– David – szólaltam meg, a kezem a fiú hideg kezére téve. – Most nagyon figyelj rám. Harper soha nem akart elköltözni innen.
David felkapta a fejét. A szemeiben a megdöbbenés tükröződött.
– Hogy érted ezt?
– Gondolkodj el rajta józan ésszel, fiam. Ha egyetlen fillérjük sincs az önrészre, és a te fizetésed elmegy az ő cégének a veszteségeire, a designer bababútorokra és a testvére adósságaira, hová költözhettek volna? Egy bérelt lakásba, ahol a kaució kifizetése után a következő hónapban éhen haltak volna? Nem. Harper pontosan tudta, hogy a pénz elfogyott. És pontosan tudta, hogy a baba három hónap múlva megszületik.
A szavak úgy hullottak le a cseresznyefa asztalra, mint a jégdarabok.
