David megtorpant. A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Megértette. A józan ész szikrája végre áttörte a kétségbeesés ködét.
– Akkor mit csináljunk? – kérdezte a hangja elcsukló gyengeségével. – Mit tegyek, anya?
– Először is – léptem a széfhez a könyvespolc mögött –, levesszük a kezünket a védelemről. Jogilag, pénzügyileg és érzelmileg is.
Kivettem a széfből egy névjegykártyát.
– Ez Richard Thorne száma. Apád régi barátja és a megye legkeményebb családjogi ügyvédje. Holnap reggel nyolckor ott leszünk az irodájában. De addig… addig lemented az összes banki kivonatot az elmúlt tizenkét hónapról egy pendrive-ra. Kinyomtatod az összes átutalást Marcus Millernek és az Apex Boutique-nak. És a legfontosabb: holnap reggel azonnal új, önálló bankszámlát nyitsz a saját neveden, és átirányítod oda a fizetésedet. Egyetlen centet sem hagyhatsz azon a közös számlán.
David bólintott. Lassú, mechanikus mozdulatokkal ült vissza a gép elé. Az ujjai már nem remegtek; a sokk helyét átvette az a fagyos, racionális mérnöki precizitás, amit az apjától örökölt.
– És mi lesz a házzal? – kérdezte, miközben a letöltés gombra kattintott.
Ránéztem az ablakra, a kerti lámpák halvány fényére, amely megvilágította a verandát.
– A ház biztonságban van, David. Mert ez a ház az enyém. És senki – sem a te feleséged, sem az ő manipulációi – nem fogja elvenni tőlem azt, amit az apáddal harminc éven át építettünk. De neked el kell döntened, fiam, hogy kivel akarod leélni az életedet: egy társsal, aki épít veled, vagy egy parazitával, aki téged is felfal, amíg van miből.
Másnap reggel a napfény élesen és könyörtelenül sütött be a konyhaablakon.
Hét órakor keltem, ahogy mindig. Nem kapcsoltam be a televíziót, de a kávédarálót igen. A motor hangos, mély zúgása betöltötte a földszintet. Nem siettem; kétszer annyi kávébabot őröltem, mint máskor, hagyva, hogy a friss, pörkölt illat bejárja az összes szobát, felkússzon a lépcsőn, és behatoljon a zárt ajtók mögé.
