– Harper álma volt – motyogta David, és a hangja megtört. – Egy online luxus kismamaruházat. Mindig mondogatta, hogy a gazdag anyukák bármennyit kifizetnek az organikus selyemért meg az olasz pamutért. Azt mondta, a saját félretett pénzéből indítja el a webshopot, és a profitból majd még hamarabb vehetünk házat. Azt mondta, az én fizetésemhez egy ujjal sem nyúl, az egész megy a zárolt letétbe.
– De nem az ő pénzéből indította el, ugye?
David némán megrázta a fejét. A szeme sarkából egyetlen, nehéz könnycsepp gördült le a borostás arcára.
– Soha nem volt külön pénze, anya. Amikor összeházasodtunk, volt tizennyolcezer dollár hitelkártya-tartozása, amit az esküvő után a közös hitelünkből fizettünk ki. Én bíztam benne. Átadtam neki a banki hozzáféréseket, mert utálom az adminisztrációt, és ő volt a könyvelő, ő értett a táblázatokhoz. Minden hónap végén megmutatott egy Excel-táblázatot a konyhaasztalnál. Ott voltak a sorok: Megtakarítás: 42 000 dollár. Havi hozam: 4,2%. Várható házvásárlás: október. Minden egyes számot kézzel írt be a táblázatba, anya. Egy hazugság volt az egész. Egy megtervezett, kiszámított színház.
Ránéztem a fiamra. Nem haragot éreztem iránta, hanem azt a mélységes, sajgó szomorúságot, amit csak egy anya érezhet, amikor látja, hogy a gyermeke a saját naivitása és jószívűsége miatt sétált bele a csapdába. David pontosan olyan volt, mint Robert. Robert is ilyen volt a házasságunk első éveiben: végtelenül hűséges, megbízható, és képtelen arra, hogy rosszindulatot feltételezzen azokról, akiket szeret. Robertet egyszer egy üzlettársa majdnem csődbe vitte egy hamis szerződéssel a nyolcvanas évek végén, mert Robert azt hitte, egy kézfogás többet ér a pecsétes papírnál. Akkor én voltam az, aki leült az ügyvédekkel, én ástam elő a számlákat, és én mentettem meg a házunkat a végrehajtóktól.
Úgy tűnt, a történelem most újra megismétli önmagát.
– És ma este… hogyan jöttél rá? – kérdeztem.
David a halántékát dörzsölte.
