1. Fejezet: A vihar előszele
A hátsó irodámban a csend olyan sűrű volt, hogy szinte vágni lehetett volna. Csak a falióra monoton ketyegése és Margaret papírjainak suhogása törte meg. A cédruspor és a lakk megszokott, megnyugtató illata, ami harminc éve az otthonomat jelentette, most valahogy fojtogatónak tűnt.
– A feleségemre gondolsz – mondtam lassan, miközben a szavak savként égették a torkomat.
Margaret lassan bólintott. Szürke, éles szemei, amelyek oly sokszor segítettek Evelynnek a legbonyolultabb tech-fúziókban is, most tele voltak szomorú megértéssel.
– Luca, nézd meg ezt a számlaszámot – tolta elém az egyik papírt, amelyre Derek pökhendi ügyvédei piros filccel karikáztak rá. – Ez egy régi, inaktív letéti számla (escrow account), amit Evelyn még a betegsége utolsó évében használt egy ingatlanügylethez. Ezt soha, sehol nem hoztuk nyilvánosságra. Ez nem szerepel a cégjegyzékben, sem a nyilvános adóbevallásokban. Ez a számlaszám csak egyetlen helyen létezik nyomtatott formában.
– A házamban lévő páncélszekrényben – suttogtam. – Az alsó fiókban, a régi bőr mappák között.
– Pontosan. Ahhoz, hogy ezt az információt az ügyvédek megkapják, valakinek be kellett mennie az otthonodba, ki kellett nyitnia a zárat, át kellett kutatnia a személyes irataidat, és másolatokat kellett készítenie róluk. És mivel betörésnek semmi nyoma…
– Marissa volt – fejeztem be a mondatot.
Leültem a kopott, bőr irodai székembe. Két évet éltem ezzel a nővel. Két évig osztottam meg vele az ágyamat, az étkezőasztalomat, az életemet. Amikor megismerkedtünk, ő egy elvált, nehéz anyagi helyzetben lévő nő volt, aki elhitette velem, hogy a csendes, egyszerű bútorasztalos Luca Bennett az, akire szüksége van. És én, a gyásztól megvakulva, aki még mindig Evelyn hiányával küzdött, hittem neki.
– Mit akarnak pontosan? – kérdeztem, miközben az érzelmeket lassan felváltotta a hideg, racionális fókusz.
