Marissa ott maradt, némán, megsemmisülve. A 35 millió dolláros álom, amely egy pillanatra felvillant előtte, darabokra tört, és a helyén nem maradt más, csak az adósság, amit talán a fia jogi védelmére kell majd költenie.
Derek remegni kezdett az impotens dühtől, de mielőtt megszólalhatott volna, a szemébe néztem, és felemeltem a kezem.
– Ha még egy szót szólsz, Derek, a felvételt még ma délután átadom a rendőrségnek. És te börtönbe mész. Fogjátok a dolgaitokat, ma estig pakoljatok ki a házamból. Többé nem akarok látni egyikőtöket sem.
Megfordultam, és kisétáltam a teremből. Nem éreztem dühöt. Nem éreztem gyászt. Csak azt a fajta megkönnyebbülést, amit akkor érez az ember, amikor eltávolítanak egy daganatot a szervezetéből.
5. Fejezet: Az utolsó lakkréteg
A válás gyors volt és kegyetlen.
Mivel a bizonyítékaim megdönthetetlenek voltak, és Marissa nem talált ügyvédet, aki hajlandó lett volna felvenni a harcot egy 35 millió dolláros, áthatolhatatlan vagyonkezelő ellen – főleg úgy, hogy bűncselekménnyel szerezték az “ütőkártyájukat” –, kénytelen volt aláírni a papírokat.
Hallottam, hogy Derek hitelből próbált új vállalkozást indítani, de mivel az ügyvédi költségek felemésztették a maradék pénzüket, a vállalkozás még azelőtt becsődölt, hogy kinyitott volna. Marissa visszaköltözött a nővéréhez, egy kicsi, kétszobás lakásba, a város szélén.
Hat hónappal az incidens után, egy hideg kedd reggelen, ismét a bútorboltomban voltam.
Kint esett az eső, az ablakokon végigfolytak a vízcseppek, de bent meleg volt. Egy nagy, tölgyfa asztalon dolgoztam. Az utolsó lakkréteget vittem fel a fára. A lakk erős, édeskés illata keveredett a cédrusporral. Ugyanaz a pult, ugyanaz az ember.
Kinyílt a bolt ajtaja, és a kis csengő megzörrent. Margaret lépett be. Levette a nedves ballonkabátját, és elmosolyodott, amikor meglátta, mivel foglalatoskodom.
– Még mindig a saját kezeddel csinálod? – kérdezte, miközben leült a műhely egyik székére. – Luca, harmincöt millió dolláros ember vagy. Felfogadhatnál ezer embert, hogy csinálják ezt helyetted.
