– És akkor mi értelme lenne felkelni reggel? – válaszoltam, miközben finoman, egyenletesen eloszlattam a lakkot a fán. – A fa nem hazudik, Margaret. Ha rosszul vágod, elhasad. Ha nem figyelsz rá, elrohad. Csak azt kapod vissza tőle, amit beletettél. Bárcsak az emberek is ilyenek lennének.

Margaret bólintott, és egy vékony mappát tett az asztalra.
– Elhoztam az alapítványi papírokat. Az Evelyn Bennett Oktatási Alap hivatalosan is be van jegyezve. Kétmillió dollárt különítettünk el belőle, ahogy kérted, hogy hátrányos helyzetű fiatalok technológiai és mérnöki tanulmányait támogassuk. Evelyn nagyon büszke lenne rád.

Letettem az ecsetet. Ránéztem az asztalra, amit készítettem. Erős volt, masszív. Olyan, ami generációkat fog kiszolgálni.
– Én is büszke vagyok rá, Margaret. Az ő zsenialitása nélkül most talán én is egy lennék a kifosztott, megtört öregemberek közül.

Belenéztem a száradó lakk tükröződésébe. Nem láttam mást, csak egy 61 éves férfit. Nem voltam feltűnő. Nem voltam híres. De a lelkem végre békére lelt. És ahogy körülnéztem a kis, fűrészporos birodalmamban, tudtam, hogy egyetlen centet sem cserélnék el abból az életből, amit magamnak építettem.