— Köszönöm — mosolyodott el halványan. — Az orvosok azt mondják, régebben sokat rajzoltam. Én… én nem emlékszem rá. De amikor a kezembe fogom a szenet, úgy érzem, mintha a ujjaim maguktól tudnák, mit kell tenniük.
A torkomban gombóc nőtt.
— Ez csodálatos, Eleanor — mondtam gyengéden.
— Ne haragudjon… — nézett rám tűnődve. — Ugye mi nem találkoztunk korábban? Néha úgy érzem, mintha az arca ismerős lenne egy nagyon régi álomból.
Ránéztem erre a lányra, aki velem együtt áldozata volt ugyanannak a szörnyetegnek. Egy pillanatra megkísértett a gondolat, hogy elmondjak neki mindent. Hogy elmeséljem a régi barátságunkat, az egyetemi éveket, Michaelt, a medált…
De aztán eszembe jutott, mit mondott a pszichiáter: Eleanor elméje túl törékeny ahhoz, hogy elbírja a teljes igazság sokkját. Lassan, lépésről lépésre kell felépítenie az új életét.
Mosolyogtam, és megráztam a fejem.
— Nem, nem találkoztunk — mondtam csendben. — De nagyon szeretnék a barátja lenni. A nevem Clara.
Eleanor mosolya kiszélesedett. Kinyújtotta felém a kezét.
— Örülök, hogy megismertem, Clara.
Ahogy megszorítottam a kezét, megéreztem a sós tengeri szellőt az arcomon. A múlt emlékei talán örökre megsebződtek, és a bizalmat újra kell tanulnom az életben. De abban a pillanatban tudtam: a sötétségnek vége.
A számláló lejárt, és ezúttal a valóság győzött.
