Lassan kinyitottam a fürdőszobaajtót.
Michael nem az ágyban feküdt.
A szoba közepén állott, háttal nekem, a nyitott bőröndünk mellett. A keze a saját nadrágzsebében volt. Amikor meghallotta az ajtó nyikorgását, lassan felém fordult.
Az arca teljesen nyugodt volt. Nem volt rajta sem alvásnyom, sem meglepetés.
— Megtaláltad, ugye? — kérdezte halkan. A hangja pontosan olyan volt, mint a videón: hideg, kimért és mentes minden érzelemtől.
A szívem megállt egy pillanatra. A hátamat a fürdőszoba ajtajának feszítettem.
— Mi… mi ez, Michael? — kérdeztem, miközben a medált a hátam mögé rejtettem. — Ki az az Eleanor Vance? Mit tettél vele?
Michael sóhajtott egyet, és megtett egy lépést felém. Ösztönösen hátrahőköltem.
— Kérlek, Clara, ne csinálj ebből drámát — mondta kiegyensúlyozottan, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. — Nem akartam, hogy megtaláld. Azt terveztem, hogy mielőtt elindulunk a repülőtérre, csendben elintézem a dolgot. A számlálónak nem most kellett volna elindulnia… a zsebemben véletlenül benyomódott a kioldó gomb, amikor tegnap éjjel felakasztottam a zakót.
— Te őrült vagy! — kiáltottam fel, a könnyeim végre kicsordultak. — Mit csináltál azzal a lánnyal? És mit csináltál velem?!
Michael megállt, és összekulcsolta a kezeit maga előtt.
— Eleanort nem bántottam — válaszolta halkan. — Csak megvédtem a munkámat. Ő megpróbálta tönkretenni mindazt, amin évekig dolgoztam. A gyógyszer működik, Clara. Képes kitörölni a poszttraumás emlékezetet, a bűntudatot, a fájdalmat… Megváltoztathatná az emberiséget. Eleanor el akarta adni a kutatásaimat a versenytársaknak. Nem hagyhattam.
— És mi történt vele? Hol van most?!
— Valahol egy másik országban él, új néven, új emlékekkel — mondta Michael közönyösen. — Nem emlékszik a művészetre, nem emlékszik a régi életére, és ami a legfontosabb: nem emlékszik rám.
A szavait hallgatva a hideg futkosott a hátamon.
— És én? — suttogtam, alig hallhatóan. — Én ki vagyok neked, Michael? Miért vettél feleségül?
