Megdermedtem. A lélegzetem is elakadt. A zár zárva volt, de a kilincs még kétszer egymás után lemozdult.

— Clara? — szólalt meg Michael álmos, rekedtes hangja az ajtó túloldaláról. — Benton vagy bent?

A hangja teljesen normálisnak tűnt. Ugyanaz a gyengéd, meleg hang volt, amit az elmúlt négy évben minden egyes reggel hallottam. De most ez a hang hideg futkározást váltott ki a hátamon.

— I-igen, drágám — próbáltam a lehető legtermészetesebben válaszolni, bár a hangom megbicsaklott. — Csak… csak lemosom a sminkemet. Mindjárt kimegyek.

Csend támadt a túloldalon. Néhány másodpercig semmi sem történt, majd hallottam, ahogy Michael léptei eltávolodnak az ajtótól.

Tudtam, hogy nincs sok időm. El kell rejtenem a medált, vagy vissza kell tennem a zakóba úgy, mintha mi sem történt volna. De a kíváncsiság és a rettegés nem engedte, hogy elengedjem.

Hirtelen észrevettem valamit a medál láncán. Az egyik nagyobb láncszem nem fémből volt, hanem egy apró, fekete műanyag darabból – egy pendrive csatlakozójából.

3. fejezet: A felvétel
Szerencsére a táskámban ott lapult az összecsukható laptopom, amit a nászút alatti esetleges sürgős munkák miatt hoztam magammal. Remegő ujjakkal kinyitottam a gépet, és csatlakoztattam a láncszembe rejtett apró meghajtót.

A képernyőn egyetlen, névtelen mappa jelent meg. Belül három fájl lapult: két hangfelvétel és egy videó.

Ránéztem az órára. A medál számlálója már csak 00:21:45-nél járt.

Rákattintottam az első hangfájlra, és a fülhallgatót a fülemre tapasztottam.

A felvétel torz volt, mintha egy rejtett mikrofon rögzítette volna egy zajos helyiségben. Egy női hang szólalt meg – Eleanor Vance hangja:

— Nem teheted ezt meg, Michael! Ha elmondom nekik, mit csinálsz az alapítványnál, börtönbe kerülsz!

Ezután Michael hangja hallatszott. De nem az a halk, kedves hang, amit én ismertem, hanem egy hideg, számító, érzelemmentes hang:

— Eleanor, te nem érted. Ez nem a pénzről szól. Ez a projektről szól. Senki sem fogja elhinni neked. A gyógyszer már a szervezetedben van.