— Mi… miről beszélsz? Mi ez a szag? — Eleanor hangja pánikba esett, majd elhomályosult. — A fejem… Michael, kérlek…
— Nem fog fájni. Csak elfelejted. Mindenki mindent elfelejt.
A hangfelvétel hirtelen megszakadt. A fejemben felrobbant az igazság.
Michael nem csupán egy egyszerű szoftverfejlesztő volt. Az elmúlt években egy nagy gyógyszeripari cég kutatási részlegén dolgozott, ahol neurológiai készítményekkel kísérleteztek – olyan szerekkel, amelyek képesek szelektivitással törölni vagy módosítani az emberi emlékezetet.
Rákattintottam a második fájlra, amely egy rövid videó volt.
A kamera egy sötét, klinikai tisztaságú szobát mutatott. Egy székben egy nő ült – Eleanor. De az arca kifejezéstelen volt, a szemei üresek. Michael állt mellette, és egy pontosan ugyanolyan medált tartott a kezében, mint ami most az én tenyérben pihent.
A videón Michael belebeszélt a kamerába:
— Kísérleti fázis: 04. A szubjektum memóriája sikeresen blokkolva az utolsó 72 órára. Mellékhatások: átmeneti dezorientáció. A kioldó mechanizmus beállítva. Ha a számláló eléri a nullát, a szérum második fázisa automatikusan szétterjed a levegőben, végleg semlegesítve a rejtett emlékképeket.
Kihúztam a fülhallgatót. A testemet elöntötte a jeges rettegés.
Most már mindent értettem.
A medál nem egy trófea volt. Nem is egy emlék. Ez egy szérumadagoló volt, egy biztonsági mechanizmus. És a visszaszámláló… a visszaszámláló éppen most futott le.
00:11:02
Miért volt ez a medál Michael zakójában az esküvőnk éjszakáján? És miért éppen most számolt vissza?
Hirtelen egy szörnyű gondolat hasított a fejembe.
Négy évvel ezelőtt találkoztam Michaellel. Egy kávézóban, ahol “véletlenül” leöntött a kávéjával. Nem sokkal Eleanor eltűnése után.
Mi van, ha én nem véletlenül voltam ott? Mi van, ha én is láttam valamit aznap éjjel? Mi van, ha az én emlékeimet is törölték?
4. fejezet: A maszk lehull
Ránéztem a tükörképemre. A sápadt, riadt nő a tükörben idegennek tűnt. Az esküvői sminkem elkenődött a szemeim alatt, a fehér köntösöm úgy nézett ki, mint egy szemfedő.
