“Ő nem az, akit akarok,” mondta a férjem, csak rám meredve. Másnap reggel minden időpontra egyedül mentem, Daniel megjelent a klinika ablakánál, ahová soha nem hívtam meg. Aztán az orvos az ultrahang képernyőjét felénk fordította, és a férjem abbahagyta a beszédet.

A vizsgálóasztal papírlepedője szárazon zizzent meg a hátam alatt, ahogy megpróbáltam feljebb húzni magam. A hideg ultrahangzselé lassan olvadt a hasam alsó ívén, ragacsos réteget vonva a bőrömre, miközben a mennyezeti neoncső tompa, vibráló zúgása szinte fizikai nyomást gyakorolt a halántékomra.

Az ablaküvegen kívül sűrű, szürke fátyolként szakadt az eső. Az ablaktáblák alsó pereménél a víz apró patakokban gyűlt össze, néha megcsúszott egy-egy kövér csepp, tompa koppanással vágódva a bádogpárkányhoz.

Daniel ott állt a vizsgálóajtó mellett. A sötétkék gyapjúkabátja teljesen átázott; a vállain a szövet feketévé sötétült a novemberi esőtől, és minden nehéz lélegzetvételénél apró, sűrű vízcseppek hullottak a fehér linóleumpadlóra. A haja a homlokára tapadt, az ujjai pedig fehéredésig szorították azt a négyszeresen összehajtott, kopott szélű papírlapot, amit az imént húzott elő a belső zsebéből.

Az első ultrahangkép volt az. A hathetes lelet.

Az a halvány, alig kivehető kis fekete-fehér folt, amit négy héttel ezelőtt, a pozitív tesztek utáni harmadik reggelen kaptam kézhez, és amit azon az éjszakán, amikor Daniel kimondta azokat a szavakat, elrejtettem az éjjeliszekrényem leghátsó sarkába, a régi naplóim és a recepteskönyvek alá. Azt hittem, kidobtam. Vagy legalábbis úgy akartam tenni, mintha sosem létezett volna egy olyan pillanat, amikor még azt hittem: ez a gyermek egy újrakezdés záloga lesz.

– Csomagolsz? – kérdeztem újra. A hangom nem volt hangos, nem volt hisztérikus. Olyan tompa volt, mint a köd a klinika parkolójában.

Daniel nem válaszolt azonnal. A tekintete az ujjai között tartott papírról lassan Dr. Evans felé vándorolt, majd a monitorra tévedt.

A doktornő diszkréten, gyakorlott mozdulattal kapcsolta le a vizsgálóasztal feletti közvetlen spotlámpát, félhomályba vonva a szobát. Csak az ultrahang gép monitorja ontotta magából azt a vibráló, kékesfehér fényt, ami kísérteties árnyékokat vetett a falra. A vizsgálófejet újra a hasamra illesztette.

A monitoron megjelent a méhem mélye. De nem egyetlen kis pulzáló pont volt rajta, mint hetekkel ezelőtt.