Egyedül maradtunk újra.
Daniel a monitor felé fordult. A képernyőn a két kis élet még mindig ott derengett a pixelek sűrűjében. Lassan kinyújtotta a szabad kezét, és a tenyerét a hasamra helyezte. Óvatosan, félve ért hozzám, mintha attól tartana, hogy az érintésétől összetörik valami odabent. A keze meleg volt, és ahogy a bőréhez simult a pamut, éreztem, ahogy a méhem izmai hosszú idő után először lassan elernyednek.
– Mit fogunk csinálni, Daniel? – kérdeztem, és a tekintetem a padlón heverő felszámolási végzésre esett.
Daniel mély lélegzetet vett. Rám nézett, és a szemében már nem a menekülő ember pánikja ült.
– Eladjuk az autómat még ma délután – mondta csendesen, de határozottan. – Abból kifizetjük az ügyvéd sürgősségi letétjét és kiveszünk egy kétszobás lakást Sophie-ék közelében, hogy a nővéred át tudjon jönni segíteni neked, amikor én dolgozom. Hétfőn bemegyek a kerületi bíróságra, és önként bejelentem a csődöt, mielőtt a végrehajtó jönne. Minden papírt átadok nekik. Nincs titkolnivalóm. Ha elviszik a házat, vigyék. Csak falak és téglák.
Megszorítottam az ujjait.
– És te? Mi lesz veled?
– Visszamegyek a tervezőasztalhoz – felelte egy halvány, kesernyés félmosollyal. – Nem leszek cégvezető. Beállok rajzolónak Marcusék irodájába. Heti negyven óra, fix bér, nincs felelősség másokért. Nem lesz sok pénzünk az elején, Elena. Lehet, hogy használt ruhákat kell vennünk a kicsiknek, és lehet, hogy évekig nem megyünk nyaralni. De minden egyes nap ott leszek nálatok. Este megfőzöm a vacsorát, kitakarítom a konyhát, és fogni fogom a kezedet, amikor fájni fog a hátad.
A könnyek megint kicsordultak a szememből, de most már nem a keserűségé voltak. A megkönnyebbülésé, a fájdalmas, véres, de tiszta igazságé.
– Még mindig haragszom rád – suttogtam, és a homlokomat az övéhez érintettem. – Nagyon haragszom rád azért, amit mondtál. Azért az éjszakáért. Nem fogom elfelejteni egykönnyen.
