A fájdalom nem múlt el. A hetekig tartó elhagyatottság, a megalázottság jeges rétege nem olvadt el egyetlen öleléstől. A csőd valóságos volt. A bírósági végzés valóságos volt. A házunk elment, a pénzünk elpárolgott, és a jövőnk előtt egy hatalmas, fenyegető sötétség tátongott.
De most először hosszú hetek óta nem egyedül álltam a szakadék szélén.
Az ajtó halkan nyílt. Dr. Evans lépett be, kezében a leletekkel és a receptekkel. Megállt a küszöbön, látta a két összekapaszkodó alakot, a padlón heverő papírokat és a könnyeket az arcunkon. Nem szólt semmit, csak diszkréten megköszörülte a torkát, és letette a mappát az íróasztalra.
– Mrs. Vance – mondta a doktornő szelíden. – Vissza kell feküdnie. A vérnyomását újra meg kell mérnem, mielőtt elengedem.
Daniel lassan elengedett, de a kezét nem vette le a derekamról. Finoman felsegített a vizsgálóasztalra, letörölte a szeméből a könnyeket a kabátja ujjával, majd lehúzta a nehéz, nedves felsőt, és a fogasra akasztotta. A vékony ingében maradt, amely átázott a mellkasán.
Leült a sámlira mellém. Megfogta a jobb kezemet, és az ujjait összefűzte az enyémekkel. A szorítása szilárd volt, kétségbeesett és megingathatatlan.
Dr. Evans felhelyezte a vérnyomásmérő mandzsettáját a karomra. A pumpa halk sziszegéssel telt meg levegővel.
– A szisztolés érték még mindig magas, száznegyvenöt – nézett rám az orvos a szemüvege fölött. – A görcsoldókat azonnal ki kell váltaniuk. És ahogy mondtam: Elena nem emelhet, nem takaríthat, nem stresszelhet. A következő tizenkét hét kritikus. Ha a méhnyak megrövidül a terheléstől, be kell feküdnie a patológiára a szülésig.
– Nem fog terhelni semmit, doktornő – szólalt meg Daniel. A hangjából eltűnt a korábbi zihálás; helyét átvette az a régi, higgadt elszántság, amit akkor hallottam tőle, amikor az első közös házunk tetőszerkezetét mentette meg a viharban. – Én veszem át az összes teendőt. Vigyázni fogok rájuk.
Dr. Evans bólintott, átadta a recepteket, és kiment a szobából.
