– Minden elúszott, Elena – mondta Daniel, és most először láttam, hogy a könnyei megállíthatatlanul folynak végig a borostás arcán, lecsöppenve a nedves gallérjára. – Minden egyes cent, amit az elmúlt tíz évben megkerestem. A ház, amit kettőnknek vettem. A megtakarításaink. A te autód, az én autóm. Még a bútoraink is leltár alá kerülnek a jövő hónapban. Két hetem van, hogy önként átadjam a kulcsokat a bírósági végrehajtónak, különben a rendőrség jön ki kilakoltatni minket.
A papír zörrent a kezemben. A szoba forogni kezdett velem.
– Te… te tönkrementél? – suttogtam.
– Rosszabb annál – temette a fejét a tenyerébe a férfi. – Nemcsak tönkrementem. Adós maradtam. Olyan adóssággal, amit a következő húsz évben sem tudok kifizetni, ha minimálbérért dolgozom egy raktárban. Azon az estén, amikor beléptél azzal a bevásárlószatyorral, és a vacsoráról beszéltél… nekem épp akkor tette le a telefont az ügyvédem. Azt mondta: „Daniel, nincs kiút. Ha nem tudod előteremteni a fedezetet péntekig, büntetőjogi feljelentést tesznek ellened hűtlen kezelésért, és a magánvagyonodat azonnal zárolják.”
Daniel felnézett rám. A tekintetében olyan mérhetetlen, önpusztító szégyen égett, amitől elállt a lélegzetem.
– Ott álltál a konyhában, Elena. Nevettél. Tervezted a hétvégét, a karácsonyt, a jövőt. Én meg ott álltam, mint egy földönfutó bűnöző, aki mindent eljátszott a háta mögött. Rád néztem, és arra gondoltam: nem rángathatlak le magammal a sárba. Ha mellettem maradsz, a te nevedre is rákerül a bélyeg. A te fizetésedet is tiltani fogják. A te életed is egy végtelen, nyomorúságos bírósági pereskedéssé válik.
– Ezért… ezért mondtad azt? – kérdeztem, és a hangom remegett a döbbenettől.
