– Azt mondtam volna: rendben van. Végigcsináljuk. Együtt. Eladjuk, amit el lehet adni, albérletbe megyünk, felveszünk egy másik munkát, és túléljük. Mert ezt csinálják azok az emberek, akik valóban szeretik egymást. De te mit csináltál helyette? Játszottad a büszke, magányos hőst. Hazudtál a szemembe. Hagytad, hogy hetekig azt higgyem, értéktelen vagyok, hogy nem kellesz nekem nőként, feleségként, emberként! Hagytad, hogy azt higgyem, a gyermekünk csak egy nem kívánt teher a számodra!
A kezem felemelkedett, és rácsaptam a mellkasára. A vizes gyapjú tompán nyelte el az ütést, de Daniel meg sem próbált elhajolni. Ott állt, és hagyta, hogy a tenyerem újra meg újra a szívéhez érjen.
– Két gyerek, Daniel! – ordítottam most már, és a könnyek végre kitörtek belőlem, maró, forró folyamként áztatva az arcomat. – Két élet van odabent! Két szív ver egyszerre! És te el akartál sétálni?! Egy bírósági papír miatt akartál elhagyni minket?!
Daniel hirtelen előrelépett. A karjai átfonták a derekamat, és olyan erővel rántott magához, mintha egy szakadék széléről próbálna visszahúzni. A hideg, nedves kabátja átitatta a vékony pólómat, a hideg víz a bőrömhöz ért, de alatta ott volt a teste: forró, ziháló, remegő. A fejét a nyakam hajlatába temette, és a férfias, fojtott zokogása rázni kezdte a hátát.
– Sajnálom… Istenem, Elena, annyira sajnálom… – suttogta a bőrömbe, miközben a kezei görcsösen kapaszkodtak a pólóm anyagába. – Nem tudtam, mit csináljak… megőrültem a félelemtől… amikor megláttam a klinikát odakint a járdáról, amikor láttam, hogy egyedül mész be a kapun… azt hittem, megszakad a szívem. Azt hittem, elpusztulok ott az esőben.
Nem toltam el.
A kezem lassan felcsúszott a vizes hajára, az ujjbegyeim megismerték a koponyája знакомый formáját, és a homlokomat a nedves vállának vetettem. Ott álltunk a vizsgáló félhomályában, a zümmögő monitor kékes fényében, a kinti vihar fojtott morajlása közepette.
