– Azt akartam, hogy gyűlölj – mondta Daniel, és a szavai úgy hullottak le, mint a nehéz kövek. – Azt akartam, hogy elmenj. Azt akartam, hogy pakolj össze, menj el Sophie-hoz, vagy vissza a szüleidhez, és mondd azt mindenkinek: Daniel egy szemétláda, aki megcsalt, aki nem szeret, aki elhagyott. Mert ha a házasságunk miattam ér véget a te kezdeményezésedre még a csőd hivatalos bejegyzése előtt, a bíróság nem nyúlhat a te különvagyonodhoz. Az ügyvédem azt mondta: ha gyorsan elválunk, megmenthetem neked a nagymamád örökségét és a saját kis stúdiódat.
– És a gyerek? – emeltem fel a hangom, és a kezem önkéntelenül a hasamra tévedt, ahol a két kis szív még mindig a fülemben dobogott. – Másnap reggel megmutattam a pozitív tesztet! Azt mondtam neked, hogy terhes vagyok! Akkor miért nem mondtad el az igazat?! Miért hagytad, hogy hetekig azt higgyem, a saját gyermekünket sem akarod látni?!
Daniel felállt a sámliról, a falnak vetette a hátát, mintha össze akarna rogyni.
– Mert megrémültem, Elena! – kiáltotta fojtottan, a torkát szorongatva. – Amikor megmutattad a tesztet, a világ megállt alattam. Egy gyereket… egy ártatlan gyereket behozni abba a romhalmazba, ami az életem lett? Hová vigyelek titeket? Egy motelszobába? Egy külvárosi garzonba, ahol a fűtést sem tudom kifizetni télen? Hogyan nézhettem volna a szemedbe minden reggel, miközben tudtam, hogy miattunk koplalsz? Azt hittem… a rohadt életbe, azt hittem, hogy ha elég kegyetlen vagyok, ha elég hideg maradok, akkor egyedül neveled fel őt, de biztonságban! Azt hittem, a családod segít majd, és nélkülem jobb életetek lesz, mint egy megbélyegzett, lecsúszott vállalkozó mellett!
A szobában csend lett.
Csak a kinti eső verte az üveget, és a monitor ventilátora zümmögött halkan.
