– Kimegyek a nővérpulthoz, kitöltöm a táppénzes papírokat és a receptet a görcsoldókra. Tíz perc múlva visszajövök.
Az ajtó halkan kattant a doktornő mögött.
Kettesben maradtunk a félhomályban. A monitor képekimerevítve ott világított felettem: a két kis burok, a két apró, formálódó test fekete-fehér sziluettje.
Daniel nem mozdult. Még mindig a kabátjában állt, a víz már kis tócsát képzett a cipője körül. Az összehajtott papírlap még mindig az ujjaiban volt, de a keze most már láthatóan remegett.
– Mit pakoltál, Daniel? – kérdeztem. A hangom fagyos volt, de a szemem sarkában ott égett a fojtogató könnyek sós nedvessége. – Mit keresett nálad az a kép? És miért mondtad Sophie-nak a telefonban, hogy azonnal ide kell jönnöd?
Daniel lassan felemelte a fejét. A szemei véreresek voltak, mély, sötét karikák ültek a szeme alatt, amilyeneket az elmúlt hetekben sosem láttam rajta – vagy talán csak nem akartam észrevenni, mert elfordítottam a fejem, valahányszor éjfél után belopózott a lakásba.
– Nem a ruháimat pakoltam, Elena – mondta rekedten.
Lassan elindult felém. A léptei nehezek voltak, a cipője talpa csikorgott a nedves kövön. Megállt a vizsgálóasztal mellett, alig fél méterre tőlem. Leült a fehér fém sámlira, ahol a doktornő ült az imént, de nem ért hozzám. A kezeit a térdére támasztotta, a fejét lehajtotta, úgy, hogy csak a vizes haját láttam.
– Akkor mit? – kérdeztem, és a papírtörlővel görcsösen dörzsöltem le a ragacsos zselét a hasamról. – Mit pakoltál abban a házban, ahol hetek óta úgy élsz mellettem, mintha egy halott lennék? Ahol nem nézel a szemembe? Ahol azt mondtad… – a torkom elszorult, a szavak úgy akadtak meg a gégémben, mint a szilánkok – …azt mondtad, nem én vagyok az, akit akarsz.
– Nem azt mondtam, hogy nem téged akarlak – emelte fel hirtelen a fejét, és a hangjában olyan mély, szakadt fájdalom volt, amitől megdermedtem. – Azt mondtam: „Ő nem az, akit akarok.”
