Rábámultam. A szavak ott lebegtek a szobában, hidegen és idegenül.
– Mi a különbség, Daniel? A szemembe néztél azon az estén, amikor hazaértem a boltból, kezemben az étellel, amiről azt hittem, együtt fogjuk megenni a vacsoránál! Megkérdeztem, hogy van-e más, és azt mondtad: nem! Aztán azt mondtad: mást akarsz!
– Nem egy másik nőt akartam, Elena! – tört ki belőle a szó, de a hangja nem volt agresszív; elcsukló volt, fuldokló. – A saját életemet akartam! Azt az életet, amit tíz éve próbálok megteremteni, és ami épp most omlik össze a fejem felett!
Kinyújtotta a kezét, és a vizsgálóasztal szélére tette a négyrét hajtott papírt. Nem az ultrahangkép volt az. Az ultrahangot a másik kezében tartotta. Ez egy vastagabb, hivatalos levélpapír volt, a tetején egy jól ismert bostoni ügyvédi iroda és a szövetségi adóhatóság dombornyomott pecsétjével.
– Ezt pakoltam – mondta Daniel suttogva. – A széfből vettem ki tegnap este. A titkos fiókból, aminek a kódját sosem adtam meg neked.
Lassan kinyújtottam a kezem, és elhúztam a papírt.
A dátum három héttel ezelőtti volt. Pontosan aznap kelt, amikor Daniel azon a bizonyos estén későn ért haza, megállt a konyhaajtóban, és kimondta azokat a szavakat.
A fejlécen egy felszámolási és csődeljárási határozat állt.
„A Vance & Sterling Építőipari és Beruházási Zrt. felszámolása elrendelve. Személyes vagyonjogi felelősség megállapítása folyamatban az ügyvezető, Daniel Vance terhére.”
A szemem gyorsan cikázott a számsorok között. Hitelek. Banki garanciák. Magánvagyonra terhelt jelzálogok a házunkra, a telkünkre, a bankszámláinkra. Egy több mint kétmillió dolláros hiány, amit a cég partnere – az az ember, akit Daniel a legjobb barátjának tartott az egyetem óta – hagyott maga után, mielőtt nyomtalanul eltűnt volna egy dubaji bankszámlával a háta mögött.
