Néztem a férfimat. A férfit, aki három éven át minden este megkérdezte, hogy telt a napom. A férfit, aki kávét hozott az ágyba, aki megjavította a tetőt a szüleim házán, aki a tenyerén hordozott, és aki miatt valóban úgy éreztem magam, mint akit a sors kiválasztott a boldogságra. És most láttam a valóságot: nem egy hideg, hűtlen idegen állt előttem, aki megunta a feleségét. Hanem egy rettegő, sarokba szorított, ostoba férfi, aki a saját téves mártíromságának oltárán majdnem feláldozott mindent, ami valóban számított.
– Te tényleg ekkora idióta vagy, Daniel? – kérdeztem halkan.
A férfi megrázkódott. Rám nézett, a szemében zavart, fájdalmas értetlenség derengett.
– Elena…
– Te azt hitted, hogy én a házadba szerettem bele? – ültem fel a vizsgálóasztalon, a papírlepedő hangosan zörrent alattam. A lábaimat lelógattam a peremről. – Azt hitted, hogy az a három hálószoba a kertvárosban, a gránit konyhapult meg a céges vacsorák jelentették nekem a házasságot? Te komolyan azt gondoltad, hogy ha holnap egy bérelt garzonba kell költöznünk, én nem tartom meg a kezedet a sötétben?
– Nem érdemled meg a nyomort! – csuklott el a hangja.
– Nem a te dolgod eldönteni, mit érdemlek meg, Daniel! – léptem le a hideg padlóra, ügyet sem vetve arra, hogy a papucsom a szoba másik végében maradt. Megálltam előtte. – A te dolgod az lett volna, hogy aznap este leülsz velem szemben a konyhaasztalhoz. Hogy elém teszed ezt a papírt, és azt mondod: „Elena, elbasztam. Elárult a partnerem, elveszítettük a pénzt, nem tudom, mi lesz holnap.” És tudod, mit mondtam volna?
Daniel nem válaszolt. Csak nézett rám, a szemei tágra nyíltak, az ádámcsutkája fel-le járt a torkában.
