“Ő nem az, akit akarok,” mondta a férjem, csak rám meredve. Másnap reggel minden időpontra egyedül mentem, Daniel megjelent a klinika ablakánál, ahová soha nem hívtam meg. Aztán az orvos az ultrahang képernyőjét felénk fordította, és a férjem abbahagyta a beszédet.

Dr. Evans lassan elfordította a kezelőpanelt felénk, kissé megdöntve a képernyőt, hogy Daniel is lássa a küszöbről. A szonda feje finoman mozdult, és a hangszórókból felzúgott a hang.

Nem egy szívverés volt.

Két különálló, sebes, doboló ritmus töltötte be a szobát. Olyan volt, mint két apró ló patáinak dobogása a fagyott földön: az egyik kicsit mélyebb, a másik egy leheletnyivel szaporább, de tökéletes, egymást kiegészítő szimfóniában lüktettek át a csenden.

– Itt van az első – mutatta Dr. Evans a monitorra a fém tollheggyel. Egyértelműen kirajzolódott a kicsiny gerincoszlop finom, gyöngysorszerű íve. – És közvetlenül mögötte, a hátsó falhoz tapadva… itt a második magzat. Mindkettőnek stabil, erős a szívhangja. Tizenkét hét, négy nap.

A szobában elakadt a levegő.

Daniel arca… az az arc, amit három éven át minden reggel az elsőnek láttam, amelynek minden vonását, minden apró ráncát kívülről fújtam, most úgy omlott össze, mintha a csontok elveszítették volna a tartásukat a bőre alatt. A szája kissé kinyílt, a lélegzete egyenetlenné, zihálóvá vált. A tekintete a monitorra tapadt, és nem bírt elszakadni tőle. Az a két apró, vadul kalapáló ritmus visszhangzott a fülünkben, beborítva a vizsgáló minden szegletét, elnémítva a kinti eső kopogását.

– Kettő… – suttogta Daniel. A hangja olyan volt, mint a száraz levelek roppanása a talpunk alatt. – Kettő van?

– Ikerterhesség, diamniotikus-dikoriális – mondta a doktornő hivatalos, mégis szelíd hangon, miközben rám nézett. – Ez magyarázza az éles, alhasi görcsöket és a szokatlan hormonális ingadozást, Elena. A méhe sokkal gyorsabban tágul, mint egy szimpla terhességnél. Ezért mondtam az előbb, hogy szigorú ágynyugalomra van szüksége. Semmi fizikai terhelés, semmi stressz. Ha a vérnyomása így ugrál, a következő heteket a fekvőbeteg-osztályon kell töltenie infúzió mellett.

Dr. Evans letette a szondát, letépett egy hosszú papírtörlőt, és a hasamra helyezte, hogy letörölhessem a gélt. Aztán felállt a forgószékből, rendezgette a leleteket, és egy sokatmondó pillantást vetett Danielre, majd rám.