A telefon vonalában David Miller, a családi ügyvédem halk papírzizegéssel kísérve lapozott egyet. Harminc éve ismertük egymást, még abból az időből, amikor Audrey-val megvettük az első lepukkant, dohos richmondi panziót, és minden hétvégén a padlót csiszoltuk, amíg a tenyerünk vérhólyagos nem lett. David sosem volt az a drámai alkat; az a fajta száraz, higgadt jogász volt, aki a legnagyobb viharok közepette is csak a jogszabályi hivatkozásokat ellenőrizte kétszer. De most, ezen a péntek reggelen, a hangjában olyan metsző, sötét tónus vibrált, amitől a garázsom hűvös fala hirtelen még hidegebbnek tűnt.
– Grant – mondta David, és a hangja lassú volt, kimért. – Tudod, mit íratnának alá Owennel holnap délelőtt tizenegykor abban a privát tárgyalóban, alig három órával a ceremónia előtt?
A kezemben még ott volt a tízes villáskulcs. A fém hűvös súlya a tenyeremben tartotta bennem a valóságot.
– Mondd el, David. Ne kímélj.
– Ez nem házassági vagyonjogi szerződés. Pontosabban annak van álcázva, de a lényege egy személyes kezességvállalási és vagyontranszfer-megállapodás. Breanna apja, Richard Caldwell, az elmúlt hat hónapban három különálló fejlesztési hitelt vett fel a charlottesville-i logisztikai parkjára. A fedezet nem a saját cége, hanem egy újonnan alapított családi vagyonkezelő, amelynek a házasságkötés pillanatában Owen lesz a negyvenkilenc százalékos tulajdonosa és az egyedüli cégjegyzésre jogosult ügyvezetője.
Megálltam a munkapad mellett. A garázsban a régi 1968-as Mustang karosszériája derengett a neoncső alatt. Audrey imádta azt a kocsit. A halála előtti hetekben, amikor a kemoterápia már minden erejét felemésztette, még kiült mellém egy pléddel a kerti székbe, és nézte, ahogy az alvázat rozsdamentesítem. „Grant” – mondta akkor gyenge mosollyal –, „Owen olyan, mint te. Ha valakit szeret, nem számol. De te tanítsd meg neki, hogy a szeretet nem jelent vakságot.”
– Folytasd – szóltam a telefonba.
