Owen sarkon fordult, odalépett a fogashoz, levette a zakóját, és felhúzta a vállára. Megigazította a mandzsettáját, pontosan úgy, ahogy Audrey tanította neki tizenöt évvel ezelőtt a tükör előtt.
– Apa – fordult felém. – Menjünk.
– Várj – mondtam.
Odaléptem a tárgyalóasztalhoz, és felvettem a belső zsebemből a papírlapot. Audrey jegyzetfüzetének megsárgult lapját.
Letettem Richard Caldwell elé az asztalra, pontosan a fedezetlen hiteleinek kimutatása tetejére.
– Ez lett volna a beszédem ma este, Richard – mondtam halkan. – Arról szólt volna, hogyan kell szeretni egy családot akkor is, ha nincs semmid, és hogyan kell hálásnak lenni minden egyes napért, amit tisztességben tölthetsz el. De úgy tűnik, neked erre már nincs szükséged. A vendégeknek a bálteremben a szálloda vezetősége bejelenti, hogy a rendezvény technikai okok miatt elmarad. A kaviárt és a pezsgőt felajánljuk a helyi hajléktalanszállónak az önök nevében. A számlát pedig… nos, a számlát a szálloda jogi osztálya hétfő reggel kiküldi a charlottesville-i irodádba, Richard. Minden egyes centet be fogunk hajtani.
Kiléptünk a Windsor Room ajtaján.
A folyosón Martin és a szálloda emberei már készenlétben álltak. Natalie a lépcsőfordulóban várt ránk, a kezében a walkie-talkie-val.
– Mr. Vance? – kérdezte a nő diszkréten.
– A báltermet zárjátok le, Natalie – mondtam. – A vendégeknek szolgáljatok fel kávét az előcsarnokban, és biztosítsatok nekik transzfert a repülőtérre vagy a szállodáikba a mi költségünkre. A Caldwell család holmiját pedig kísérjétek ki a hátsó teherportán keresztül.
– Értettem, uram.
Lementünk a hátsó lépcsőn, elkerülve a főlépcsőházat, ahol az első vendégek már értetlenül suttogtak a csillárok alatt. Kiléptünk a hűvös, tiszta őszi levegőre a folyóparti teraszon.
A szél halkan fodrozta a James River sötét vizét. A távolban a richmondi hidak acélszerkezetei úgy rajzolódtak ki a szürke égre, mint a megdönthetetlen pillérek.
