Owen megállt a kőkorlát mellett. Mélyet lélegzett. A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, majd lassan leeresztette a vállát. Kihúzta a nyakkendőjét a gallérjából, kibontotta a csomót, és hagyta, hogy a kék selyem a korlátra hulljon.
– Fáj, apa – mondta halkan, a vízre meredve. – A pokolba is, annyira fáj, hogy alig bírok állni.
Odaléptem mellé. Rátettem a kezem a vállára. A tenyerem még mindig kemény volt a negyven évnyi kétkezi munkától, a bőrkeményedések érdesen simultak a finom gyapjúszövethez.
– Tudom, fiam – feleltem. – A csalódás mindig fáj. Különösen akkor, ha azoktól kapod, akiknek az életedet adtad volna. De hidd el nekem: egy összetört szív sokkal könnyebben gyógyul, mint egy összetört élet.
Owen felém fordult. A szemei nedvesek voltak, de a tekintetében már nem volt ott az a bizonytalan, kisfiús félelem, ami az elmúlt napokban kísértette. Egy felnőtt férfi nézett rám, aki épp most ment keresztül a tűzön, és aki meglátta a salak mögött a valódi aranyat.
– Köszönöm, apa – suttogta, és először hosszú évek óta átölelt.
Erősen szorítottuk egymást a folyóparti szélben. Nem volt szükség több szóra. Nem kellettek a díszes pohárköszöntők, nem kellettek a százhúsz fős báltermek, sem a kamerák vakuinak fénye. Csak mi voltunk ott, ketten, ahogy Audrey halála óta mindig: az apa és a fia, akiknek a szövetsége mélyebb és erősebb volt minden hazugságnál, amit a világ elébük sodorhatott.
Amikor elváltunk, Owen rám nézett, és a szája szélén megjelent egy halvány, fáradt mosoly.
– Mi van a garázsban a Mustanggal?
Elmosolyodtam én is.
– A karburátor még nincs beállítva, fiam. És a fékpofák is cserére szorulnak.
– Akkor menjünk haza – mondta Owen, és elindultunk a fekete furgonom felé a parkolóban. – Azt hiszem, ma délután pont egy kis garázsmunkára van szükségem.
