– Én… nem tudom – suttogta Owen. A hangjában most először jelent meg a valódi, mély rémület. – Richard azt mondta, nem akarja bonyolítani… azt mondta, a gazdag családokban ez így működik.
– Holnap tíz óra negyvenötkor ott leszek a Windsor Room előtt, Owen – mondtam. – Nem fogok jelenetet rendezni. Nem fogok kiabálni. De nem fogsz aláírni semmit, amíg a szemembe nem nézel abban a szobában. Megígéred nekem?
– Megígérem, apa – mondta a fiam, és a hangja hirtelen visszaváltozott annak a tizenhárom éves kisfiúnak a hangjává, aki egykor a nyitott szobaajtó mögött várta, hogy bemenjek hozzá. – Megígérem.
Szombat délelőtt a James River Grand Hotel előtti márványlépcsőn már megállás nélkül érkeztek a luxusautók. Sofőrös Mercedesek, Porsche terepjárók, elegáns fekete limuzinok sorakoztak a felhajtón. Richmond és Charlottesville gazdasági elitje vonult fel: bankárok, befektetők, ingatlanfejlesztők, hölgyek méregdrága kalapokban és selyemruhákban.
Tíz óra harminckor léptem be a szálloda hátsó bejáratán.
Nem a kopott munkáskabátom volt rajtam. Egy sötétszürke, méretre szabott Savile Row öltönyt viseltem – azt az egyetlent, amit öt éve vettem Londonban egy üzleti tárgyalásra, és amit Audrey emléke miatt azóta is gondosan őriztem a szekrényben. A fehér ingem tökéletesen simult a gallér alatt, a nyakkendőm mélykék selyem volt, pontosan olyan árnyalatú, amilyet Audrey választott volna.
David Miller mellettem lépdelt. A kezében ott volt az a vastag fekete bőrmappa, amiben a Caldwell Enterprises teljes adósságállományának hivatalos banki kimutatásai és a földhivatali zálogjogok kivonatai lapultak.
Felmentünk a második emeleti folyosóra. A Windsor Room kétszárnyú tölgyfa ajtaja előtt két biztonsági őr állt – Richard Caldwell személyes emberei, akiket a saját cégétől hozott ide.
Amikor megláttak, az egyikük elém lépett.
– Uram, ez egy zártkörű tárgyalás. Kérem, fáradjon vissza a földszinti társalgóba a többi vendéghez.
Ránéztem a férfira. Nem emeltem fel a hangom.
– Martin – szóltam a folyosó sarka felé.
