– A Windsor Room a második emeleten. Holnap délelőtt tíz órától van lefoglalva Richard Caldwell nevére. Azt mondta a recepcióssnak, hogy egy „bizalmas családi előkészület” miatt van rá szükség a ceremónia előtt. A szálloda biztonsági kamerái rögzítik a bejáratot.
– Rendben van, Natalie – mondtam csendesen. – Kérlek, hívd be a biztonsági szolgálat vezetőjét, Martint. És készítsd elő a rendezvényterem hangosítási rendszerének központi vezérlőjét a holnapi napra.
– Lemondja az esküvőt, Mr. Vance? – kérdezte a nő óvatosan.
– Nem, Natalie – álltam fel az ablaktól. – Nem mondom le. A fiam holnap megnősül, ha valóban ezt akarja. De senki nem fogja eladni őt a saját fedele alatt úgy, hogy a háttérben én fizetem a vágóhíd számláját.
Péntek este hét óra volt, amikor a telefonom újra megcsörrent.
Owen száma villogott a kijelzőn.
Kimentem a verandára a richmondi házunkban. A levegő hűvös volt, az őszi szél kavarta a juharfák sárga leveleit a kocsifelhajtón.
– Apa? – a fiam hangja fáradt volt, rekedt és bizonytalan.
– Itt vagyok, fiam.
– Beszéltem Breannával… – hallottam a habozást a lélegzetvételében, azt a fajta feszültséget, amit egy ember akkor érez, amikor két tűz közé szorul, és mindkét oldalról a hűségét követelik. – Breanna azt mondta, hogy felhívtad az apját, és balhét csináltál a szállodában. Azt mondta, megpróbálod tönkretenni az esküvőnket a pénz miatt.
– Owen – mondtam halkan. – Mikor mondtam én neked valaha nemet a pénzre az elmúlt huszonhat évben?
Csend lett a vonalban. Egy hosszú, nehéz csend.
– Soha – felelte alig hallhatóan.
– Mikor kértem tőled számon egyetlen centet is azokból az évekből, amikor felneveltelek? Amikor Audrey elment, és ketten maradtunk? Kértem valaha bármit tőled?
– Nem, apa. Soha.
– Akkor miért hiszed el egyetlen szó nélkül, hogy hirtelen egy filléres, bosszúálló öregember lettem, aki tönkre akarja tenni életed legfontosabb napját?
