– Mi… micsoda? – suttogta Richard, és a hangja hirtelen elvékonyodott, mint a száraz pergamen. – Te… te vagy a tulajdonos?
– Igen, Richard – léptem elé, olyan közel, hogy éreztem az arcán a drága kölni és a hideg verejték szagát. – Én vagyok a tulajdonos. Én voltam az, aki harminc évvel ezelőtt megvette ezt a lepusztult épületet, amikor te még a családi örökségedből kaszinóztál Atlantic Cityben. Én építettem fel minden egyes falát, és én fizettem ki minden egyes alkalmazottját. És amikor tegnap megkérdezted a telefonban, hogy „azt hiszem-e, hogy a csekk írása azt jelenti, hogy a hely az enyém”… nos, most már tudod a választ. Nem a csekk miatt az enyém. Azért az enyém, mert én vagyok a gazdája.
Richard némán bámult rám. Nem maradt benne semmi a hajdani pöffeszkedő elitből; csak egy leleplezett, szánalmas szélhámos állt előttem, akinek az utolsó mentőöve is elmerült a víz alá.
– És most – fordultam a fiam felé –, el kell döntened, Owen, hogy mi történjen odakint.
Owen a menyasszonyára nézett. Breanna ott állt a fehér ruhájában, a könnyei fekete csíkokat húztak a festett arcán, a tekintetében a legmélyebb megalázottság és kétségbeesés tükröződött. A lány nem a szerelméért sírt; azért a világért sírt, ami épp most omlott össze körülötte.
– A ceremónia elmarad – mondta Owen. A hangja nem remegett. Szilárd volt, tiszta, és meglepően nyugodt.
– Owen, kérlek! – zokogta a lány. – Megoldhatjuk! Nem kell a pénz, esküszöm, elköltözünk máshová, csak te meg én…
– Nem, Breanna – felelte a fiam. – Te tegnap este még képes voltál a szemembe nézni az ágyunkban, miközben tudtad, hogy az apád egy négymillió dolláros hurokkal vár ma reggel ebben a szobában. Nem a pénz hiánya tesz tönkre minket. Hanem az, hogy te soha egyetlen másodpercig sem tiszteltél engem. És nem tisztelted az apámat sem.
