Owen felsóhajtott. Hallottam, ahogy a háttérben egy ajtó becsukódik; valószínűleg kiment a lakásuk erkélyére, hogy a menyasszonya ne hallja a beszélgetést.
– Breanna azt mondta, hogy te nem akarsz beszédet mondani. Azt mondta, te magad kérted, hogy ne ültessenek az első sorba, mert nem szereted a felhajtást, és zavarban lennél Richard gazdag barátai előtt. Azt mondta, te kérted, hogy a háttérben maradhass.
A torkom összeszorult. A hazugság olyan sima volt, olyan tökéletesen megtervezett. Breanna pontosan ismerte a gyenge pontjaimat: tudta, hogy egyszerű ember vagyok, aki nem szereti a rivaldafényt, és ezt használta fel arra, hogy a fiam előtt úgy állítsa be az eltávolításomat, mintha az a saját kérésem lett volna.
– Owen – mondtam nagyon lassan és nagyon tisztán. – Én három hónapja írtam meg a beszédemet neked. Itt van a zakóm belső zsebében, azon a papíron, amire édesanyád jegyzetfüzetéből téptem ki egy lapot. Harminc éve várom, hogy elmondhassam ezt a beszédet a fiam esküvőjén. Te komolyan elhitted, hogy önként lemondtam róla?
Owen lélegzete elakadt.
– Apa… de akkor… miért mondta ezt Breanna?
– Azért, fiam, mert Breanna apja holnap délelőtt tizenegy órakor egy papírt akar aláíratni veled a Windsor Room tárgyalóban. Egy papírt, amiről neked azt hazudták, hogy a jövőtöket védi.
– Honnan tudsz a dokumentumról? – kérdezte megdöbbenve Owen. – Richard csak tegnap említette nekem! Azt mondta, ez csak egy szokásos jogi formalitás az ő cégénél, amit még a házasság előtt le kell zárni, hogy tiszta legyen a terep!
– Kérdezd meg magadtól, Owen: miért kell egy „szokásos formalitást” az esküvő előtt három órával aláírni egy zárt szobában, úgy, hogy a saját ügyvéded nem látta a papírt? Miért nem mutatta meg neked két héttel ezelőtt? Miért nem ülhettünk le egy kávéra David Millerrel, hogy átnézzük?
