– Apa? – nézett az apjára. – Ez… ez igaz? Azt mondtad, a logisztikai park virágzik! Azt mondtad, azért kell Owen aláírása, hogy a cég az új generációé lehessen!
– Kussolj, Breanna! – csattant fel Richard most már teljesen levetkőzve az úriember álcáját. A hangja rekedt volt és vad. – Nem értesz hozzá! Minden kontroll alatt van!
– Semmi sincs kontroll alatt, Richard – mondtam halkan, és közelebb léptem az asztalhoz. – Hónapok óta tudom, mit csinálsz. Hagytam, hogy megszervezd ezt az esküvőt. Hagytam, hogy lekezelj, hogy a régi kabátomra mutogass, hogy karbantartónak nézz, és hagytam, hogy Evelyn megalázó megjegyzéseket tegyen az asztalunknál. Azt hittem, mindez csak az a fajta szánalmas újgazdag gőg, amit az ember elvisel a gyereke boldogságáért. De amikor megláttam az ülésrendet… amikor megláttam, hogy a konyha mellé száműztél, miközben a fotósnak megparancsoltad, hogy még a családi képekről is vágjon ki… akkor felhívtam Davidet. És megkértem, hogy nézzen a dolgok mélyére.
Ránéztem Owenre. A fiam arca kővé dermedt. A tekintete lassan a mellette ülő menyasszonyára vándorolt.
– Breanna… – mondta Owen, és a hangja olyan mélyről jött, hogy a szoba minden sarka visszhangzott tőle. – Te tudtál erről?
A lány szája megremegett. A kezével az arcát takarta el, a szemei megteltek könnyel.
– Owen… kérlek… apa azt mondta, ez az egyetlen módja, hogy megmentsük a családot! Azt mondta, a te apádnak úgyis rengeteg pénze van, hogy a Vance családnak meg sem kottyan ez az összeg! Azt mondta, ha összeházasodunk, a családod úgyis kifizeti a hitelt, hogy elkerüljük a botrányt!
– A családom? – kérdezte Owen, és felnevetett. Egy keserű, megsemmisítő nevetés volt. – Milyen családom, Breanna? Az az apa, akit tegnap még ki akartál tiltani a szülői asztalról? Az az apa, akiről azt hazudtad nekem, hogy nem akar beszédet mondani, mert szégyelli magát a barátaitok előtt?! Te eladtál engem az apádnak! Még mielőtt az oltár elé léptünk volna, már eladtál!
