– Nem így van, Owen, szeretlek! – sikította a lány, felugorva a székéből, és megragadva a fiú karját. – Tényleg szeretlek! Csak féltem! Nem akartam, hogy szegények legyünk! Nem akartam elveszíteni mindent!
Owen lassan, finoman lefejtette a lány manikűrözött ujjait a karjáról. Nem lökte el, nem kiabált vele. Csak hátralépett egyet. Egyetlen lépést, de abban a lépésben benne volt az egész jövőjük megsemmisülése.
– Nem veszítheted el azt, Breanna, ami sosem volt a tiéd – mondta a fiam halkan.
Richard Caldwell ekkor az asztalra csapott az öklével. A porcelán kávéscsészék megcsörrentek a tálcán.
– Elég a drámából! – üvöltötte Richard, rám meredve a véreres szemeivel. – Azt hiszed, te győztél, Grant? Azt hiszed, te vagy az úr itt? Odakint százhúsz ember ül a bálteremben! A kormányzóhelyettes, a legfelsőbb bíróság bírái, a város teljes elitje! Ha ez az esküvő elmarad, az a te fiad szégyene is lesz! Mindketten nevetségessé váltok Richmondban! És a számlát… a számlát te fogod kifizetni, öregember! Mert ez a hotel pert indít ellened a lemondásért, és minden egyes centet behajtanak rajtad!
Lassan vettem egy mély levegőt. A kezem a zakóm gombjára tévedt.
– A hotel nem fog pert indítani, Richard.
Richard gúnyosan felhorkant.
– És miből vagy olyan biztos benne? Talán a takarítónő a haverod?
– Nem a takarítónő – szólalt meg David Miller az asztal mögül, és előhúzott egy másik iratot a mappából. – Hanem a James River Hospitality Group alapító okirata. Amely tanúsítja, hogy a James River Grand Hotel, valamint a hozzá tartozó tizenkét virginiai szállodai ingatlan kizárólagos, száz százalékos tulajdonosa Grant Vance.
Richard Caldwell szemei tágra nyíltak.
A teste megdermedt, mintha villám csapott volna a gerincébe. A szája kissé kinyílt, a nyakkendője hirtelen túl szorosnak tűnt a nyakán. Evelyn mellette lassan leereszkedett a székére, a kezei reszkettek a selyemblúzán.
