És most a fiamat akarták feláldozni egy tönkrement dinasztia látszatáért.
Délután háromkor a fekete furgonommal beálltam a James River Grand Hotel hátsó személyzeti bejárójához. Nem viseltem öltönyt. Ugyanaz a sötétkék vászonnadrág és a viharkabát volt rajtam, mint mindig.
Natalie, a szálloda főigazgatója már a recepciónál várt rám. Fiatal volt, rendkívül éles eszű nő, akit még öt éve vettem fel gazdasági vezetőnek, és aki minden egyes négyzetméterét ismerte a háznak. Amikor meglátott, diszkréten intett, és felkísért a harmadik emeleti elnöki irodába, amelynek az ablakai a folyóra és a díszes belső udvarra néztek, ahol a virágkötők épp a fehér rózsalugasokat állították fel a holnapi ceremóniához.
– Mr. Vance – lépett be utánam Natalie, és becsukta a nehéz tölgyfa ajtót. – Richard Caldwell az elmúlt két órában négyszer próbált bejutni az irodámba. Azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti a szállodát a fogyasztóvédelemnél, mert letiltottuk a bankkártyáját a prémium catering módosításáról. További húszezer dolláros kaviár- és pezsgőrendelést akart leadni az ön terhére.
– Megvan az ülésrend végleges változata? – kérdeztem, miközben leültem a mahagóni íróasztal mögé.
Natalie átadott egy fényes, aranyozott szegélyű mappát.
Kinyitottam. A ceremónia programja precízen volt megszerkesztve.
„A vendégeket fogadja: Richard és Evelyn Caldwell.”
„A menyasszonyt kíséri: Richard Caldwell.”
„Köszöntőbeszédet mond: Richard Caldwell.”
A szülői asztalok listáján az első sorban, közvetlenül a főasztal mellett a Caldwell család tizenkét tagja szerepelt. Az én nevem sehol sem volt. Egyáltalán nem szerepelt a nyomtatott programban.
Helyette a negyedik sorban, a rendezvényterem hátsó sarkában, a konyhai kiszolgáló ajtó mellett volt egyetlen szék, ceruzával beírva egy utolsó pillanatos módosítással: „Grant Vance (Owen apja) – Külön kérésre nem mond beszédet, a hivatalos fotózáson nem vesz részt.”
Végigsimítottam a papíron. A papír hideg volt és merev.
– És a privát tárgyalóterem? – néztem fel Natalie-ra.
