Martin, a James River Grand Hotel biztonsági igazgatója azonnal előbukkant az árnyékból, mögötte négy termetes, fekete öltönyös férfival a szálloda állandó állományából.
– Igen, Mr. Vance? – lépett mellém Martin.
– Kérlek, távolítsd el ezeket az urakat az épületből – mondtam nyugodtan. – A szálloda területén kizárólag a mi biztonsági szolgálatunk jogosult eljárni.
A két őr megdermedt. Egymásra néztek, majd Martin határozott, kíméletlen tekintetére pillantottak. Egyetlen szót sem szóltak; némán hátráltak, és Martin embereinek kíséretében elindultak a liftek felé.
Megfogtam a Windsor Room rézkilincsét, és lenyomtam.
A szoba tágas volt, bordó tapétával és egy hatalmas, ovális tárgyalóasztallal a közepén. Az ablakokon át a folyó fagyos, őszi víztükre látszott.
Az asztalfőn Richard Caldwell ült. Hatvanéves körüli, szürkülő halántékú, kifogástalanul szabott szmokingban feszítő férfi volt, akinek az arca mindig azt a magabiztos, leereszkedő fölényt sugározta, amellyel a vagyonos emberek szokták kezelni a világot. Mellette ült a felesége, Evelyn, gyémánt fülbevalókkal, idegesen a telefonját simogatva, és ott ült Breanna is, a menyasszonyi ruhájában – egy lélegzetelállító, tizenötezer dolláros Vera Wang kreációban, amelynek az uszálya a perzsaszőnyegre omlott.
Az asztal másik végén Owen ült. Még nem vette fel a zakóját; a fehér inge nyitva volt a nyakánál, a kezei az asztallapon hevertek, közvetlenül egy vaskos, kék bőrborítású szerződés mellett.
Amikor kinyílt az ajtó, mind a négyen felkapták a fejüket.
– Mi a fene ez? – csattant fel Richard, felpattanva a székéből. Az arca azonnal elvörösödött. – Megmondtam a biztonságiaknak, hogy senkit… Grant? Mit keresel te itt? És hogy merészelsz így betörni ide a ceremónia előtt?!
Evelyn a szívéhez kapott, a szemei dühösen villantak rám.
– Grant, ez felháborító! Breannának még készülnie kell a sminkjével! Nem elég, hogy a konyhai ülésrend miatt cirkuszoltál, most még a lányom legszebb pillanatait is tönkreteszed a jelenléteddel?!
Nem válaszoltam nekik. Egyenesen Owenre néztem.
